Levelek a háremből

Szerző: Kéri Katalin
Cím: Levelek a háremből
Megjelenés: IPM, 2005/november 80-90. o.

---

Igaz mesék, valótlan krónikák

Kontinensünk lakóinak képzeletét évszázadok óta élénken foglalkoztatja az, hogy vajon mi lehet a háremek zárt falai mögött, hogyan élik mindennapjaikat a fátyolba burkolt nők. Európa régi olvasóközönsége főként útleírásokból merítette ismereteit a muszlim asszonyok sajátos világáról, korunk embere pedig leginkább filmekből, képes magazinokból és kalandregényekből tájékozódik. A meghökkentés, a történetek kiszínezése, a valóság torzítása e régi és új adatforrásoknak is gyakori eszköze, így akár az is megtörténhet, hogy a 21. század elején háremekről alkotott képünk alig különbözik az emberöltőkkel ezelőtt Európában rögzült kliséktől.

A középkor és az újkor során az európai országok asszonyai férfiközpontú társadalmakban éltek, jogi és gazdasági értelemben apjuknak, férjüknek, fiuknak alávetve. Más, idegen kultúrák (például az iszlám civilizációja) viszonyítási pontot jelentettek számukra saját életük értelmezése, saját identitásuk kimunkálása szempontjából. A „Kelet” világa kontinensünk lakóinak egyszerre tűnt „mesésnek” és félelmetesnek, titokzatosnak és hátborzongatónak. Egy francia kultúrtörténész, Jean Delumeau szerint a középkori keresztény Európában a muszlimokat a sátán ágenseinek tartották, és tudatos módon épült az ellenük szóló propaganda. (Például II. Fülöp Spanyolországában.) Berchet szerint minden egyes kultúrának létre kell hozni a barbárság fantazmáját ahhoz, hogy azt saját civilizált mivoltának ellenpontjaként mutassa be A Mediterránum térségében muszlimokkal érintkező európaiak azonban a mindennapok szintjén az iszlám számos érdekes, számukra tetszetős részletét is megfigyelhették, beépítették saját hétköznapi életükbe az étkezési kultúrától a zenén és tudományokon át az öltözködési szokásokig.

Az elmúlt történeti korokban az iszlám világáról keletkezett sok-sok száz írott és képi forrásból gyakran nem könnyű kiszűrni a hiteles, keleti helyszínen tett tapasztalatokon alapuló beszámolókat. Különösen igaz ez a muszlim nők lakóterét jelentő, életükhöz kereteket nyújtó háremek esetében, hiszen ezekről évszázadokon keresztül főként olyan európai férfiak írtak, akik be sem tehették a lábukat az arab, török vagy perzsa nők birodalmába. (A háremekben „játszódó”, manapság betsellerré lett női romantikus regények szerzőire gyakran ugyanez jellemző, műveik nem ritkán régi kliséken alapuló fikciók.)

Mindezek miatt ajánlatos más típusú, bizonyíthatóan a valóságra alapozott kútfőkre támaszkodni a háremek vagy maga az iszlám pontosabb megismerése érdekében. A hétköznapok történetének kutatása során érdekes forráscsoportot jelenthetnek többek között a magánlevelek, amelyek szerzői saját, szubjektív élethelyzeteik leírása kapcsán ábrázolták környezetük jelenségeit, történéseit. Lady Mary Wortley Montagu, a törökországi angol nagykövet felesége például a 18. század elején csaknem ezer olyan levelet írt, amelyekben beszámolt európai és ázsiai élményeiről. Episztolái közül azok, amelyek 1717-1718-ban születtek, bepillantást nyújtanak a muszlim nők életébe, és – a sok fantázia-szülte, torzító útleírás után – segítségükkel sok érdekes információ nyerhető az előkelő török asszonyok mindennapjairól.

Fellebben a fátyol

A török lakókörnyezet eredeti megfigyeléseken, helyszínen szerzett információkon, közvetlen tapasztalatokon nyugvó leírása, a nők életterét jelentő hárem, háremlik és a férfiak házon, palotán belüli felségterületét jelölő szerámlik hiteles bemutatása a 16. századi európai utazók úti beszámolóiban szerepelt először kontinensünkön. Nicolas de Nicolay, francia utazó (Gabriel d’Aramon kísérőjeként) 1551-ben járt Isztambulban. Úti élményeit 1567-ben Lyonban adták ki, és műve megírásában saját bevallása szerint egy helyi eunuch segítette. Ebben a könyvben főként a férfiak lakrészének részletes leírását adta, és csak nagyon röviden szólt a szultánné gyönyörű fürdőkkel berendezett, pazar szerájáról, amit ő maga, Nicolay nyilván sohasem láthatott. Művét 1585-ben angolra is lefordították.

Az első olyan európai, akitől valóban hiteles képet kaphatunk a háremek szobáiról, a női lakrész belső világáról, az olasz Domenico Hierosolimitano (1552 k. – 1622), aki II. Murad (uralk. 1574-95) egyik udvari orvosa volt, és e tisztségéből kifolyólag látogathatta a hárem bizonyos részeit. Műve azonban a 20. század végéig kiadatlan maradt, így csak kevesen ismerhették annak tartalmát. Azt írta, hogy a szultáni hárem 44, egymástól elkülönített kis udvarból és hozzájuk tartozó szobákból áll, mindegyikhez szökőkutak, fürdő(k) kapcsolódnak. A női szobák falai virágokkal telefestettek, gyönyörű brokátokkal borítottak, továbbá gazdag szőnyegek, pazar bútorok jelzik a luxust. Jelezte azt is ez a szerző, hogy a női szobák mellett van egy olyan lakosztály is, ahol a szultán fiúgyermekei nevelkednek, akiket – eltérően a kislányoktól – csak hat éves korukig nevelt az édesanyjuk, utána tanárok gondjaira bízták őket.

Egy másik itáliai, a velencei származású diplomata, Ottavio Bon – akinek művéből később sokan merítettek – 1604-1607 között tartózkodott a városban, és részletes leírásokat adott a törökországi mindennapi élet, a szokások kapcsán. Maga Bon személyesen sohasem léphetett be a háremekbe, de ő is tudott róla, hogy a szultán palotájához tartozó női lakrészek minden kényelemmel felszereltek, háló- és nappali szobák, ebédlők, fürdők, kertek, kerti pavilonok tartoznak hozzájuk. A 17. században több, a török történelmet tárgyaló munka is készült, ezek szintén sokak figyelmét irányították Törökországra. Az útirajzok, történelmi munkák, a Törökországból Európába küldött levelek a 17-18. század fordulóján tehát nagy érdeklődésre tarthattak számot. „Kelet” mesés képe, a vele kapcsolatos félelem és rajongás kettőse azonban végérvényesen „Az Ezeregyéjszaka meséi” című, több kötetes munkával vonult be az európai gondolkodásba. A pikárdiai származású, 1646-os születésű orientalista, Antoine Galland, aki héber és arab tanulmányai után, 1670 és 1688 között az isztambuli portugál nagykövet titkáraként dolgozott, e mesegyűjteménnyel teljesen megbabonázta Európát. Numizmatikai tárgyú írásai, arab, török és perzsa nyelvről tett fordításai eltörpülnek az enciklopédikus mesegyűjtemény mellett, amelyet Galland élete második felében állított össze. A kötetek kiadásához nem csupán fordításokat végzett egy szír kéziratos munka alapján, hanem bizonyos történetek, részletek szerzője is ő volt. A mesegyűjtemény első francia kötetét 1704-ben jelentette meg, s ezt további hat követte, a legutolsó 1717-ben. Nagyon korán, már 1706-ban napvilágot látott az első angol fordítás, majd sorra számos más, európai nyelvre ültették át a munkát. Saját bevallása szerint Lady Wortley Montagu gondolkodására is igen nagy hatással volt ez a mesegyűjtemény, a korában rendelkezésre álló útleírások mellett.

Egy tollforgató angol lady

A 18. század elejéről kétségkívül ennek az angol hölgynek, Lady Mary Wortley Montagu-nek (leánykori nevén Pierrepont) a levelei nyújtják a legbőségesebb, európai személy által közvetített információt a török nők világáról. A lady 1689-ben született Angliában, és kiváló, a francia és latin nyelv ismeretét is nyújtó, igazi „felvilágosodás-kori” neveltetést kapott. Henry Fielding másodunokahúga volt, érzékeny lelkű hölgy, akinek költeményei révén helye van az irodalomtörténetben is. Művelt édesapja gazdag könyvtárában már fiatal lányként sok érdekes munkát elolvasott, köztük „keleti” útleírásokat is. Amikor férjét nagykövetként Isztambulba küldték, utazásuk kezdete előtt az ifjú feleség tanulmányozott több, Törökországról szóló könyvet is (például a fentebb említett angol szerzők munkáit).

A család 1716 augusztusában indult útnak Angliából. Rotterdam, Prága, Lipcse, Hannover, Bécs, Buda, Belgrád, Szófia, Edirne voltak a főbb csomópontjai ennek az útnak. 1717 májusa és 1718 júliusa között tartózkodtak Törökországban. A lady férjének az volt elsősorban a feladata, hogy munkálkodjon a török-osztrák megbékülésen, de intrikák áldozata lett, így diplomáciai küldetését nem tudta kiteljesíteni, és idő előtt, 1718-ban haza kellett térnie Angliába. (Isztambulból hazafelé tartva Genf, Torino, Lyon és Párizs is az úti állomások között szerepelt.)

     
A lady utazásaik és törökországi tartózkodásuk mintegy két éve alatt folyamatosan levelekben számolt be rokonainak,
barátainak az őt ért élményekről. Főként lánytestvérének, lady Mar-nek valamint angol barátnőinek, Anne Thistlethwayte-nek,
Caroline hercegnőnek (a későbbi II. György feleségének) írt, valamint Antonio Conti abbénak. A levelek abban az időben anélkül keringtek, hogy nagyobb nyilvánosságot kaptak volna. A lady azonban úgy tűnik, nagyon fontosnak tartotta levelei mondanivalóját, és nem akarta azokat az enyészetnek adni. Hazatérve Angliába, 1719 és 1724 között kidolgozta levelei irodalmi, szövegében több helyen stilizált, újraírt változatát, és megkérte barátnőjét, Mary Astellt, hogy leveleihez írjon előszót. Az angol nagykövetné azonban nem érhette meg levelei nyomtatott változatban való megjelenését: meghalt egy évvel azok 1763-as angliai kiadása előtt. A „Turkish Embassy Letters” című levélgyűjtemény nagy hatással volt a művelt európai közönségre, 40 évvel később kiadták annak egy terjedelmesebb változatát, majd 1861-ben egy újabb, még több írást tartalmazó anyagot is. Az 1965-67-es angliai kiadás (mely három kötetnyi s mintegy 900 levelet tartalmaz) olyan leveleket is magába foglal (körülbelül százat), amelyeket Mary Wortley-nek írtak, többek között a férje, továbbá Montesquieu, Fielding, Edward Young és lord Hervey.

A művelt, érzékeny és érdeklődő fiatalasszony, Lady Wortley Montagu számára az utazás az érzékelés, a tapasztalatgyűjtés új módja volt, s egyben hitelesítése korábbi olvasmányélményeinek, mindannak, amit már Törökországról tudott. Az utazás, amelyre olyan alaposan készült, sok meglepetést tartogatott. Az ország, ahová félelemmel vegyes kíváncsisággal érkezett, hamar kedvessé és otthonossá vált számára. Férje pozíciója és saját női mivolta lehetővé tette számára azt, amire korábban egyetlen férfi vagy alsóbb társadalmi réteghez tartozó nő számára sem kínálkozott esély: ellátogathatott a legelőkelőbb török nők háremébe, beléphetett a női fürdők csodálatos és férfiak számára tiltott világába. Az angol hölgy meglepve tapasztalta, hogy az európaiak által (olykor európai szobák mélyén) felépített és kiszínezett „Kelet-kép”, a török nők világának korábbi ábrázolása alapvetően nem hiteles, számos ponton kiegészítésre, pontosításra szorul.

Szatén párnák között

Penzer azt írta 1935-ben, hogy nyugati világunkban a keleti intézmények közül valószínűleg a hárem a legismertebb. A kifejezés tartalma, amely tulajdonképpen a női lakrészt jelöli az iszlámban, az évszázadok alatt számos valós vagy fantázia-szülte leírással gazdagodott. A nők és gyermekeik életterét jelentő, a védelmüket, biztonságukat őrző lakás (esetleg sátor-) rész már az ókor számos államában ismert volt: többek között a görögök, az indiaiak és a perzsák körében is megvolt a nők saját területe a házban. Az iszlám kialakulását követően, főként a muszlim városi kultúra kibontakozásával kialakult a hárem (melynek jelentése az arab harám szóból eredeztethető: a „szent”, a „sérthetetlen”). Az európaiak képzeletét leginkább megmozgató fejedelmi hárem, ahol gyakran több tucatnyi, akár több száz nő lakott, a török szultánság fénykorában élte virágkorát. Ezekben a török háremekben, melyek történetével számos munka foglalkozik, szigorú hierarchia uralkodott, mindenkinek megvolt a maga pozíciója. A háremet a törökök kedvesebb formában haremlik-nek nevezték, itáliai hatásra elterjedt viszont egy másik, perzsa eredetű szó, a szeráj használata is. A szó eredeti jelentését („építmény”, „palota”) szűkítve, és a kifejezést csak a női lakrészre értelmezve itáliai utazók e szó kapcsán az olasz serrato-ra („bezárt”, „elzárt”) asszociáltak, és ezért magát a háremet kezdték seraglio-ként emlegetni műveikben.

Bár a női lakrésszel kapcsolatos európai szóhasználatban több pontatlanság és félreértés alakult ki az évszázadok során, annyi bizonyos, hogy a török uralkodói háremek 1909-ig valóban elzártak voltak kontinensünk utazói elől, alig maroknyi európai szerezhetett csupán közvetlen tapasztalatokat róluk, többségükben nők. Közülük is kiemelkedik azonban az első hírhozó: lady Wortley Montagu.

Az előkelő török hölgyeket látogató ladyt görög társalkodónője segítette az ismerkedésben, aki tolmácsként vett részt az összejöveteleken. A háremekbe az angol nagykövet felesége mindig kocsival érkezett, igyekezett inkognitóját megőrizni. (Ennek érdekében például török kocsival ment vendégségbe.) A háremek bejáratánál több ízben is eunuchok fogadták, akikről megemlítette, hogy mindenütt nagyon kifinomult, gáláns a viselkedésük. A hárem kapujától díszes folyosókon lehetett a női lakosztály belső szobáiba jutni. A vendégek fogadására minden török háremben felsorakoztatták az ott élő, csinosan felöltöztetett rablányokat. A hárem legbelső, legszebb szobájában lakott mindig az a nő, aki az egész ház(rész) tulajdonképpeni úrnője volt. Így például a lady vendéglátói: a nagyvezír felesége, továbbá a török birodalom második legmagasabb rangú tisztjének a felesége, Fátima, illetve Háfiza, aki II. Musztafa szultán özvegye volt.

A hárem belső tereit, berendezését illetően az angol hölgy több levelében is nagyon részletes beszámolót küldött otthoni barátnőinek. Azt írta például, hogy „a szobák alacsonyak, amiről azt gondolom, nem baj, a mennyezet mindig fából van, általában intarziás vagy festett és aranyozott”. Lelkendezve számolt be arról, hogy a szobaablakok gyönyörű kertekre néznek, az ablakok között kis, árkádos falmélyedések vannak, ahová a török nők parfümös üvegcséket és virágkosarakat tesznek. Nagyon tetszett a ladynek az, hogy a szobák padlóján is szökőkutakat és márványmedencéket helyeztek el a török építőmesterek, és az állandóan csordogáló víz kellemes hűvösséget varázsolt a legforróbb napokban is a hárem lakói köré.

Ami a bútorzatot illeti, Mary aprólékos részletességgel írt a kisebb-nagyobb hímzett szaténpárnákkal kényelmessé tett szófákról, a szobafalak vonalába süllyesztett (tulajdonképpen „beépített”) szekrényekről. Annyira tetszett a ladynek a „keleti kényelem”, hogy egy levelében ezt írta: „ezek az ülőhelyek annyira jók és könnyűek, hogy soha életemben nem fogom többé elviselni a nehéz székeket” és: „az összes szobát ezüst szegekkel kivert vagy virágokkal telefestett cédrusfa burkolja, amelyre sok helyen több szárnyú (toló)ajtót nyitnak, amelyek szekrényeket rejtenek. Szerintem ezek sokkal célszerűbbek, mint a mieink”.

Az általa meglátogatott háremek kertjeiről is beszámolnak az angol nagykövetné levelei. Az ezzel kapcsolatos részletekből kiderül, hogy nem csupán árnyat adó fák, illatozó virágok és csobogó szökőkutak voltak a török nők környezetében, hanem olyan szőlőlugasok, rácsra felfuttatott növények is, amelyek árnyat tartottak a kis kerti pavilonoknak, ahol jó időben a hölgyek zenéléssel, hímezgetéssel töltötték az időt. Az angol asszony megjegyezte azt is, hogy a török közparkokban is hasonló pavilonok állnak, és ott a férfiak kávét, sörbetet iszogatnak, beszélgetnek.

A földi Paradicsom

Az iszlám higiéniai előírásai miatt a muszlimok életében mindig is fontos szerepet játszottak a fürdők, a hammám-ok. Mary Montagu törökországi utazása előtt arra még csak találhatunk példát a fentebb említett művek szerzőit sorolva, hogy európai férfi bejutott a hárem valamely részébe, azt azonban elképzelni sem lehetett, hogy idegen férfi akkor lépjen be egy fürdőbe, amikor ott a nők tisztálkodnak. Így valódi kuriózumnak számítanak még mai szemmel nézve is azok a levélrészletek, amelyekben az angol hölgy elmesélte egy szófiai török fürdőben szerzett élményeit. Ezt írta barátnőjének: „Nem szeretnélek untatni fárasztó utazásunk részleteivel, de nem hagyhatok említés nélkül egy szófiai nevezetességet, amely város a Török Birodalom egyik legszebb városa, és híres meleg vizes fürdőiről, melyek a szórakozásnak és az egészségnek is forrásai. Megálltam itt egy napra azzal a szándékkal, hogy megnézzem a fürdőket.” Mary egy olyan délelőtti időpontban látogatott el a hammámba, amikor az tele volt nőkkel. Leírása szerint a fürdő kőből épült, öt kupolával ellátott építmény volt, melyek közül a legalacsonyabb volt maga a bejárat. Ajtajában, kis fülkében egy nő ült, akinek az előkelő hölgyek pénzt adtak. A levélben bemutatott fürdő hasonlóan épült fel, mint a kor hammámjai általában: márvánnyal burkolt falak, márványmedencék és a fal mellett, körben elhelyezett szófákkal berendezett termek; a hideg vizes teremből lehetett bejutni a forró vizes, kénes gőzbe burkolt szobába, és volt langyos vizes medence is. A lady ezt írta: „Én az utazóruhámban voltam, ami egy lovaglóruha, és bizonyára elég rendkívülien néztem ki benne, de senki sem mutatott meglepetést vagy pimasz kíváncsiságot, hanem a lehető legnagyobb udvariassággal fogadtak. Nem ismerek olyan európai udvart, ahol a hölgyek ilyen udvarias viselkedésre volnának képesek egy idegennel. Azt hiszem, mintegy 200 nő volt ott, és még csak egy sem akadt, aki megvető mosollyal vagy gúnyos pusmogással illetett volna, ami pedig a mi társaságainkból sosem hiányzik, ha valaki nem a divatot pontosan követő ruházatban jelenik meg. Újra meg újra csak ezt mondogatták nekem: »Uzelle, pek uzelle« ami annyit tesz: »elragadó, nagyon elragadó«”. A mezítelenül fürdőző muszlim nők tehát örültek az angol látogatónak, és hosszas kérlelésükre (meg nyilván az elviselhetetlen hőségre is tekintettel) az angol asszony lazított a ruházatán. Megmutatta a török nőknek az általa viselt fűzőt, akik nagyon megsajnálták őt amiatt, hogy belekényszerítették ebbe, a test szabadságát korlátozó szörnyű szerkezetbe. Ez, a szófiai női fürdőről készült 1717-es keltezésű levél (mely 1805-ben francia nyelven is megjelent) adta tulajdonképpen az alapot a híres festő, Ingrès „A török fürdő” című képének elkészítéséhez. A festőművész kimásolta a hammámot leíró két levél részleteit, és zsebében hordta a szöveget, annyira magával ragadta. A nagykövet felesége Isztambulban is látott női fürdőt, de későbbi leveleiben ezekről csak szűkszavúan tesz említést. Kétségtelen, hogy ezek a gondolatok a leggyakrabban felidézettek Mary beszámolóit tekintve. A női fürdők intim világának általa adott leírása ugyanis olyan volt az európai közvélemény számára, mintha valami csodás leleplezés történt volna: fellebbent a fátyol a „nagy, keleti titkokról”.

Selyemkaftán, buggyos bugyogó

Lady Wortley Montagu bárhol is járt Európában, mindig élénken érdeklődött a ruhák, a divat iránt. Ahogyan leveleiből kiderül, ő maga is mindenben próbálta követni a korabeli angol módit, és élénk képe volt a bécsi divatról is. Törökországban a háremekben látott luxuscikkek mellett talán leginkább a női ruhák ejtették ámulatba. Olyan részletes leírást adott az egykori öltözködésről, hogy a mai olvasó előtt szinte képszerűen megelevenednek a korabeli ruhadarabok. A nagykövetné olyan lelkes rajongója lett a kényelmes, könnyű anyagokból készülő, csodálatos színekben pompázó, a női test szépségét láttató török ruhadaraboknak, hogy saját maga számára is készíttetett keleties öltözéket. (Az egyik, róla fennmaradt leghíresebb ábrázoláson éppen ebben látható.) Erről Mary 1717-ben az alábbi leírást küldte haza testvérének, lady Marnak: „a ruhám első darabja egy nagyon buggyos alsónadrág, amely befedi a cipőmet és illedelmesebben rejti el a lábaimat, mint az alsószoknyád. Halvány rózsaszínű damasztból készült, amit ezüstszín virágokkal hímeztek tele, a cipőmet pedig arannyal hímzett fehér kecskebőrből varrták. Efölött köpenyt viselek, mely finom, ezüstös fehér, a szegélyén hímzett fátyolszerű anyagból van. Ez a köntös széles ujjaival félig befedi a karomat, és a nyakamnál gyémántgombbal záródik, és nagyon jól kiemelkedik benne a kebel formája és színe. A felsőkabát, mely az öltözéket zárja, fehér és aranyszínű damasztból készült, nagyon hosszú, aláomló ujjai vannak, óarany szegéllyel díszítve, gyémánt és gyöngygombokkal. A kaftánom ugyanabból az anyagból való, mint az alsónadrágom, és tökéletesen illik rám, és hosszú, szűk, lelógó ujjaival nyújtja az alakomat. Efölött egy kb. négy ujjnyi széles övet viselek, amely teljesen teli van gyémántokkal és más drágakövekkel…” Az őt vendégül látó előkelő török hölgyek ruházatáról a lady teljesen hasonló leírást adott több levelében is. A leggazdagabb hölgy, akit Mary Isztambulban látott, a fentebb már említett Hafiza volt, az egykori szultán kiemelt kedvese. Nem csupán lakókörnyezete, hanem a ruházata is jelezte az őt körülvevő mérhetetlen pompát. Egy, a testvérének írott levél szövege szerint Háfiza öltözékét az angol hölgy nagyon részletesen leírta. Eszerint a harmincas éveiben járó török asszony egy dualma nevű, hosszú ujjú alsóinget viselt, efölött bíborszín szövetből varrt, borsószem nagyságú csodálatos igazgyöngyökkel és gyémántokkal díszített ruhát. A keblén egy hatalmas, rombusz alakú gyémánt fénylett, és a levél szerint a legszélesebb angol szalagnál is szélesebb övet viselt, melyet teljesen elborítottak a gyémántok. Háfiza háromsoros gyöngysort hordott a nyakán, apróbb-nagyobb, zöldes smaragdokból fűzve, középen tojásnyi lelógó smaragddal. Fülbevalói mogyorónyi gyémántok voltak, és Mary szerint további csodálatos, gyémánt- és drágakőből készült karkötőket, gyűrűket, fejdíszt viselt. Az angol hölgy kiszámolgatta magában, hogy körülbelül milyen értékű lehetett a török asszony ruházata és ékszerei, és arra jutott, hogy azok ára elérné a 100 ezer font sterlinget. „Így aztán teljesen bizonyos vagyok benne, hogy nincs az az európai királynő, akinek csak mindennek a fele is birtokában lenne, még a császári ékszerek (melyek pedig nagyon szépek) sincsenek ennek a közelében sem” – írta a nagykövetné. Hafiza ruhatárából nem hiányoztak a cobolyprémes bundák sem, és ő is – csakúgy, mint a többi előkelő török hölgy – gyönyörű, finom ruhákba öltöztette szolgálónőit is.

A török nők hajviselete talán még ruházatuknál is jobban ámulatba ejtette Maryt. A finom, áttetsző, színes kendők, kis sapkák többnyire jelentősen szabadon hagyták a hajat, így mód nyílt arra is, hogy leomló sötét fürtjeiket, több (Mary szerint akár száztíz!) ágba befont, változatos módon készített copfjukat ékszercsatokkal, madártollakkal, virágokkal díszítsék az előkelő hölgyek. Az angol levélíró szerint bármit a hajukba tűzhetnek, de ottjártakor Isztambulban „a legnagyobb divat egy széles ékkő-bokréta volt, amely természetes virágokra hasonlít, és amelyet gyöngyszemekből, különböző színű rubint-rózsákból, gyémánt-jázminokból, topáz-virágokból és egyebekből készítenek…”. Az angol hölgy olyan mesterien szőtte leírásait a női öltözékekről, mintha csak Seherezádé meséit keltené életre. Leveleinek több elemzője úgy gondolja, hogy a nagykövetné luxus iránti vágya, a szép tárgyakhoz való vonzódása, illetve saját, ifjúkori álmainak, szépségeszményének kivetítődése is volt mindaz, amit leírt.

Rózsás körmök

Különösen igaz mindez, ha a török nők szépségéről írt sorait nézzük. Mary Wortley Montagu szép vonásokkal megáldott fiatalasszony volt, akinek üdeségét azonban elhalványították az arcbőrén lévő, az 1715 decemberében elszenvedett himlőből maradt sebhelyek, mely betegség során a híres szépségnek számító nő a szempilláját is elveszítette. Az angol lady ezért Isztambulban is mindvégig élénken érdeklődött a bőr- és szépségápolás, és – az érem másik oldala – a himlő gyógyítása iránt. (Ő hozta hírül Európába az Ázsiában ismert himlőoltás szokását.) Talán ez, Mary személyes drámája volt leginkább az oka annak, hogy szinte megszállottan kereste a szépséget mindenütt az utazásai során: élőlényekben, ruhákban, tájakban próbálta meglátni a „tökéletest”.

A levelekből a török nők eszményített leírása tűnik ki, olyan idealizált leírás, mely őket a földkerekség legszebb nőivé avatja. „Biztosíthatlak – írta 1717-ben testvérének, Mar-nek –, hogy az angol udvarnál – amely, azt hiszem, a legkiválóbb a keresztény államok között – nincs annyi szépség, mint itt… (A nők) általában kiemelik szemöldöküket, és a görögöknek és törököknek is az a szokása, hogy szemeiket körben kihúzzák egy fekete tinktúrával, amely messziről vagy gyertyafénynél nagyon is kiemeli feketeségüket. Azt gondolom, a mi asszonyaink közül is sokan szeretnék megismerni ezt a titkot… A körmeiket rózsaszínűre festik, ehhez a divathoz én magam nem tudtam még hozzászokni, és nem találok benne semmi szépséget…”

Több levélben írta elragadtatással az angol nagykövetné, hogy a török hölgyek fehér, hibátlan és illatos bőre, sötét, dús és ápolt haja, arányos teste, árnyas szemeik magát a Paradicsomot idézik fel. Arról számolt be, hogy látott ő már mindent, amit Angliában és német földön szépnek tartanak, de annyi csodálatos nőt még sohasem, mint Törökországban. Az általa leginkább kiemelt és idealizált nőről, a fentebb már említett (lengyel édesanyától és török apától született) Fátimáról például azt írta egy levelében, hogy „ha hirtelen átröppent volna a legfőbb európai trónra, senki nem hitte volna el, hogy nem királynőnek született, pedig egy olyan udvarban jött viágra, amit mi barbárnak mondunk. Azt mondhatom, bárki a világon, még leghíresebb angol szépségeink is, irigykedhetett volna, ha a közelébe kerül…” Mary szinte valamennyi esetben, amikor leveleiben a női szépségről szólt, kiemelte, hogy az csakis úgy teljes, ha kifinomult, alázatos és visszafogott viselkedéssel, nemes jellemmel és műveltséggel párosul, azaz a külső és a belső szépség adja a személyiség igazi harmóniáját.

Illatos sörbet

Az angol lady számos, Törökországban íródott levelében utalt arra, hogy hogyan viselkednek a muszlim lányok és nők, és élvezettel ecsetelte szórakozási formáikat. Megfigyelései szerint az előkelő háremekben nevelt kislányokat már kora gyermekkoruktól fogva arra nevelték, hogy tiszteletet tanúsítsanak az idősebbek iránt, hogy halk szavúak, szerények, szolgálatkészek legyenek. A kifinomult viselkedést Mary valamennyi háremben és az általa felkeresett török fürdőkben is tapasztalta. Csodálattal töltötte el, milyen kedvesen, nyitott szívvel, előítéletek nélkül fogadták őt az ottani nők. A török nők mesternek bizonyultak a társalgásban, Mary sajnálta, hogy nem ért a nyelvükön, és kénytelen tolmácsra támaszkodni. Azt tapasztalta, hogy vendéglátói bármely, az akkori európai illem szerint „tabunak” számító, intim témáról is szívesen beszélgettek, és elbűvölőnek tartotta finom humorukat.

Ami a szórakozási formákat illeti, a pazar étkezések, a lakomák utáni zene és tánc, a háremek kertjében tett séták, hímzések készítése töltötték ki leginkább a török nők idejét. A levelek részletei szerint maga az étkezés is a pompa, a fényűzés kifejeződése volt a rangos isztambuli háremekben és fürdőkben. Az akár több tucatnyi , török szokás szerint egyidejűleg feltálalt fogásból álló ebédek és vacsorák káprázatba ejtették a nagykövetnét. Leírásaira jellemző, hogy kevésbé az ételek bemutatása ragadta meg a figyelmét, sokkal inkább a drága anyagokból készült asztalneműk, az aranyozott és gyémántokkal kirakott evőeszközök álltak figyelme középpontjában. Hímzett szalvéták, amelyekbe nem volt szíve beletörölni a kezét, arany mosdótálak, kínai aranyozott porcelán kávéskészletek, amelyekhez alig mert hozzányúlni. A török ételek eleinte ízlettek Marynek, végül azonban megunta azokat, és visszasírta saját szakácsa főztjét: „egy indiainak jobban ízlene a török konyha. A szószaik nagyon jók, minden sülthöz jól illenek. Rengeteg fűszert használnak. A levest utolsónak szolgálják fel, és nagyon sok ragufélét ismernek.” Más levelei szerint az étkezések végén és a fürdőkben a kávét és sörbetet is felszolgáltak. Nagy tetszésére szolgált, hogy a bankettekről távozó vendégeknek búcsúzáskor gyönyörű, hímzett kendőket és parfümöt adtak ajándékba.

A lakomákat gyakran kísérte a rablányok zenéje és tánca. A Fátima házánál tett látogatás is ezzel zárult: a háziasszony „jelt adott, hogy zenéljenek és táncoljanak. Négy lány azonnal elkezdett játszani valami finom, légies dallamot, valamilyen, a gitár és a lant között álló hangszeren, és játékukat énekkel kísérték, más lányok ezalatt körben táncolni kezdtek. Ez a tánc nagyon különbözött azoktól, amilyeneket azelőtt láttam. (…) nagyon lágy volt a dallam, finom érzelmekkel, szünetekkel, elhaló tekintetekkel…” Bár az angolok Mary szerint úgy hiszik, hogy a törököknek nincs zenéjük, szerinte ebben tévednek, hiszen van, csak sokkal patetikusabb, mint az angoloké, a törökök nagyon sok természetes hangot használnak.

Az angol nagykövetnének annyira tetszett az előkelő török nők életvitele, hogy elragadtatással írta azt, hogy ők a világ legszabadabb női, hiszen egyedüliek talán a világon, akik örökös szórakozással töltik az életüket, nincs semmi gondjuk, látogatásokkal telik a napjuk, fürdőbe járnak (ahol heti 4-5 órát töltenek el, megtárgyalva a legújabb társasági híreket), újabb és újabb ruhadivatokat eszelnek ki, és költik a pénzt, ami Mary szerint ugyancsak kellemes foglalatosság…

Aranykalitka és álarcosbál

Korabeli és mai szemmel nézve is paradoxonnak tűnik, hogy egy európai nemesasszony éppen a háremek zárt világában élő muszlim nőtársait tartotta a világon a legszabadabb teremtményeknek. Mary leveleiből tulajdonképpen az a gondolat szűrhető le, hogy a női létnek mindenütt, a 18. század eleji Angliában éppúgy, mint a török birodalomban, megvannak a maga keretei. Az atyai szigor alatt nevelkedő, majd az édesapja által kiválasztott férjjel egybekelő, a szigorú vallásos és társadalmi elvárások szerint élő, a gyermeknevelés és háztartásvezetés gondját vállán viselő, saját vagyonnal nem rendelkező, fűzőbe szorított testű Mary Wortley Montagu számára csábítónak és a szabadság netovábbjának tűnt fel a keleti háremekben élő nők világa. Tolla alatt a hárem, a kifejezetten nők számára fenntartott, tágas tér (ahonnan a férfiak – tulajdonképpen még maga a ház ura is – ki vannak zárva) a „megsérthetetlen intimitás helyszínévé”, magas falai és őrzött kapui ellenére a sokszínűen, szabadon megélt női lét szimbólumává válik. A hárem az a lakókörnyezet volt a muszlim nők számára egy férfiközpontú társadalomban, ahol a férfi sohasem lehetett az úr, oda a férj csak vendégségbe érkezhetett, akár egykor maga Mohamed vagy személyesen a török szultán. Abban a korban egy angol feleség nem tudta megteremteni ezt a fajta szabadságot magának. Ráadásul – szemben török társnőivel – alapvetően egyedül volt, nem tartoz(hat)ott olyan női csoporthoz, amelynek tagjaival együttesen érvényesíthette volna az akaratát.

1717 februárjában barátjának, Conti abbénak a kérdéseire válaszolva Mary azt írta egy levelében, hogy egyáltalán nem igaz az, hogy Mohamed kizárta a nőket az eljövendő paradicsomi boldogságból. Mary szerint Mohamed nagyon is gáláns férfiú volt, aki igencsak szerette a női nemet, már csak ezért sem tulajdonítható neki efféle barbarizmus. Ellenkezőleg, a török nőknek is nagyon szép túlvilági életet ígért. Igaz, hogy a férfiaknak elkülönült helye lesz a túlvilágon, de a lady szerint a nők sem lesznek boldogtalanabbak. Ám ahhoz, hogy egy muszlim nő üdvözüljön, fontos, hogy (Mary szavaival élve) „ideát sok-sok kis muszlimot hozzon világra”. Vagyis kifejtette, hogy a muszlim nőkkel kapcsolatos legfontosabb elvárás, hogy gyermekeket szüljenek, ezért a török társadalomban a szüzességüket őrzőknek és az özvegyeknek, ha nem mennek újra férjhez, nem jár megbecsülés. Azok a nők, akik lustaságból vagy rosszindulatból nem vállalják a gyermek kihordását és felnevelését, nem töltik be azt a feladatot, amire hivatottak, és Allah törvényei ellen lázadnak. Kifejtette, hogy török hölgyismerőseinek nem ritkán 12-13 gyermekük is van, és megvetik azt a nőt, aki nem tud gyermeket foganni. Az angol hölgy ezt fűzte hozzá mindehhez, utalva rá, hogy mennyire elfogadhatatlan a muszlimok szempontjából a zárdában élő apácák sorsa: „Nem tudom, mit gondol ön a mi szempontunkból ily extravagáns tanításról, ám biztosíthatom önt, uram, hogy a törökök nem olyan tudatlanok a politika, a filozófia vagy akár maga az udvarlás terén, mint ahogyan mi azt hisszük. (…) …virágoznak náluk a tudományok.”

Kiemelte, hogy a török nőknek nem prédikálnak folyton a túlvilági büntetésekről, hagyják őket örülni az élet szépségeinek, nem kell tartaniuk a férjük haragjától, hiszen rendelkeznek saját vagyonnal, amit válás esetén a férjüknek ki kell egészítenie. Testvérének írt levelében Mary kifejtette, hogy, bár az iszlám szerint a férfiaknak négy feleségük lehet, a legtöbb gazdag férfinek nincsen ennyi, inkább ágyasokat tartanak, akik egy külön házban élnek, ahová a férjek el-ellátogatnak, ez pedig szinte semmiben nem különbözik a gazdag angol férfiak szokásaitól… A háremek privilégiumait az angol asszony szerint még soha, semmi nem fenyegette, és „egészében nézve úgy látom, a török nők az egyetlen igazán szabad népség az egész birodalomban” – tette hozzá.

A ruhák, a divat iránt oly élénken érdeklődő nagykövetné kifejtette véleményét arról is, hogy miként gondolkozik a muszlim ruházkodási előírásokról. Szerinte egyenesen jó az, ha az utcán fel sem lehet ismerni a beburkolt testű, bő ruhájú nőket, hogy meg sem lehet különböztetni az úrnőt a szolgálótól. A féltékeny férj így nem tudja követni a nejét, egy férfi azt sem tudja tulajdonképpen megmondani, hogy találkozott-e jártában-keltében a hitvesével. Érdekes gondolat Mary tollából az alábbi: „ez az állandó álarcosbál teljes szabadságot ad neki (t. i. a nőnek), hogy kövesse vágyait a lelepleződés legcsekélyebb veszélye nélkül…”, és kertelés nélkül kifejtette, hogy ruházatuknak köszönhetően a muszlim nők könnyebben tarthatnak szeretőt, mint folyton „szem előtt lévő” angliai kortársnőik.

Seherezádé nyomában

Lady Mary Wortley Montagu a 18. század elején az angliai nagykövet feleségeként jutott el Törökországba. Bár nyilvánvaló, hogy nő létére nem lehetett szerepe a diplomáciai feladatok ellátásában, átvitt értelemben mégis diplomatája lett ő a kultúrának, a népek közötti közeledésnek. Életútjának egyik elemzője szerint a hosszú út során, melyet Londonból Isztambulba, majd vissza megtett, nem csak a kilométereket hagyta maga mögött. Levetette azokat az előítéleteit is, amelyekkel kiszínezett útleírásokon nevelkedett európaiként Keletre érkezett. Művelt, széles látókörű, jó ízléssel bíró, a szépre fogékony, az új dolgokra nyitott hölgyként ment Törökországba, ahol a nyelvi akadályok, az eltérő szokások és a kulturális-vallási különbségek ellenére képes volt beilleszkedni a számára csupa meglepetéssel szolgáló hétköznapokba.

Európaiként tulajdonképpen először nyert betekintést a háremek és női fürdők világába, amelyek leírásakor a saját problémái (bőrhibák, honvágy, női mozgástér hiánya, luxus utáni vágy stb.) is mind tükröződnek a leveleiből. Az útleírás-szerű élménybeszámolók tulajdonképpen jó eszközt jelentettek Mary számára a saját identitása kereséséhez, megértéséhez, és ahhoz, hogy (burkoltan) önmagáról beszéljen. Hangsúlyozandó, hogy az angol lady nem írt az alsóbb társadalmi rétegekhez tartozó nőkről, nem „vegyült” velük, nagyon is tartotta arisztokrata mivoltát (ez levelei kifinomult, újra csiszolt irodalmi stílusából is látszik…)

Levelei megjelenésüket követően Európa számos írójára, festőjére hatottak, ha jelentőségük nem is mérhető „Az Ezeregyéjszaka meséi”-hez. Kontinensünkön divatba jöttek a „keleties” dolgok, és ebben nem kis része volt ennek az angol hölgynek. Leveleinek olvasói között volt Voltaire, Johnson, Gibbon, Walpole és Richardson. Európa öndefiniálásához a Mary-féle gondolatok tartalmára, az iszlám kultúráját szintetizáló Törökország „titkainak” megismerésére is szükség volt.

A 18. században hihetetlenül divatba jöttek a „Kelet”-re tett utazások, férfiak és női kísérőik sokasága indult el Törökországba is. Közülük némelyek, mint például Edmund Chishull vagy a francia származású író és világutazó, Aubry de la Motraye a török háremekről is írtak (az előbbi gyakorlatilag csak azok kapujáig jutott, az utóbbi pedig – egy svájci órásmester segédjeként fellépve – az üres hárembe látogathatott el csupán). Mary Wortley Montagu leveleinek varázsa azonban felülmúlta e művekét azok számára, akik a török nőkről szerettek volna olvasni. A lady episztoláival tulajdonképpen előkészítette azoknak a 18-19. századi női utazóknak a tapasztalatszerzését, akik hozzá hasonlóan szintén bejutottak a keleti háremekbe, például az Egyiptomba látogató Sophia Lane Poole („Az Ezeregyéjszaka meséi” című könyv-gyűjteményt első ízben angolra fordító Stanley Lane Poole felesége), vagy a Törökországban gyönyörködő Anne Harvey.

Napjainkban ismét – talán sosem látott – szükség van az iszlám hiteles, minél teljesebb megismerésére, a kultúrák közeledésére. Az egykori angol nagykövet-feleség levelei, szemlélete példát, kapaszkodót nyújthatnak, hiszen megmutatják, hogy a világ dolgai több nézőpontból is szemlélhetők. Ő arra törekedett, hogy valóságos képet fessen a háremek lakóinak, Seherezádé követőinek az életéről. Seherezádé nyomában járni pedig annyit tesz – miként Fatima Mernissi, korunk kiemelkedő marokkói tudósnője írja „A hárem lánya” című csodálatos könyvében –, hogy „bátrabbak legyünk és magabiztosabbak, bízzunk abban a képességünkben, hogy meg tudjuk változtatni a világot és benne az embereket.”