Prof. Dr. Kéri Katalin

PTE BTK Neveléstudományi Intézet – a http://kerikata.hu modernizált változata

Az iszlám neveléstörténetének kutatása

Forrás: Kéri Katalin: Adatok és művek a nem nyugati kultúrák neveléstörténetének kutatásáról (historiográfiai áttekintés).
PTE BTK, Neveléstudományi Intézet, Pécs, 2015, 129-180. o.

Letöltés: [.pdf] [.txt] [stream] [.epub] [.mobi] [.html] [.zip]


 

Az európai kutatások és eredményeik

Monográfiák

A nyugati neveléstörténet-írás történetében már a 19. századtól kezdve világosan kimutatható bizonyos érdeklődés a muszlim nevelésügy históriája és jellemzői iránt.{511} Először és elsősorban azokon a földrajzi területeken születtek a témával kapcsolatos művek, amelyek a középkor során, illetőleg később, a gyarmatosítás idején kapcsolatban álltak az iszlám kultúrájával (Spanyolország, Olaszország, illetve Franciaország, Anglia és Németország). Később, a 20. század elejétől kezdve sorozatosan jelentek meg ezek mellett az Amerikai Egyesült Államok és a – muszlim tagköztársaságokkal rendelkező – Szovjetunió területén kiadott munkák, és a 20. század közepére jelentős számban találhatjuk a szerzők között azokat a muszlimokat is, akik európai vagy amerikai egyetemeken, kutatóhelyeken tudományos értekezés vagy előadás formájában tették közzé a témával kapcsolatos ismereteiket.

Historiográfiai áttekintésünkben az elmúlt nagyjából százötven év erről a témáról született főbb – főként spanyol, angol, francia és német nyelven kiadott – neveléstörténeti szakmunkáit és forráskiadványait mutatjuk be. A művek tartalmának rövid összefoglalása mellett külön figyelmet szentelünk a bennük megfogalmazott kutatási nehézségek és megoldandó feladatok ismertetésének, mert ezek összegyűjtése és végiggondolása nagyban hozzájárulhat a muszlim nevelésügy múlt- és jelenbeli pontosabb, hitelesebb megismeréséhez, végső soron a neveléstörténet, a nevelésfilozófia és az összehasonlító pedagógia tematikai, módszertani gazdagodásához.

A muszlim nevelésügy történetéről szóló szakmunkák már rögtön a neveléstörténet, mint önálló tudományág születésének hajnalán, az 1800-as évek elején napvilágot láttak kontinensünkön. A „Kelet” felé tekintő Európában nem csupán a művészeti és irodalmi alkotások esetén beszélhetünk az „orientalizmus” divatjáról a 18-19. század fordulójától kezdve{512}, hanem más tudományterületekhez hasonlóan még a neveléstörténetben is. 1850-ben jelent meg például Haneberg német nyelvű alapműve{513} a középkori muszlim iskola- és nevelésügyről, mely még száz évvel később is több esetben említésre került a szakmunkákban. 1889-ben tette közzé Delphin a Fez-i Egyetem történetéről és a muszlim felsőoktatásról szóló, később sokat idézett munkáját.{514}

A 19. századi európai szerzők közül kiemelkedik a spanyolországi születésű szerző, Julian Ribera y Tarragó (1858-1934), aki a Zaragozai Egyetemen 1893-ban a középkori spanyolországi muszlimok nevelési szokásairól szóló előadással nyitotta meg a tanévet{515}, melynek szövege 1928-ban második nyomtatásban is megjelent{516}. Az általa több mint száztíz évvel ezelőtt megfogalmazott gondolatok a téma kutatásának problémáit illetően többnyire ma is fennállnak. Kiindulópontja az volt, hogy Európának saját kultúrtörténete jobb megismeréséhez és megértéséhez, a reneszánsz kibontakozásának kutatásához szükséges a kontinensre oly jelentős hatást tett muszlim civilizáció megismerése. Műve megalkotásával kapcsolatosan kiemelte azt a nehézséget, hogy nincsen olyan szervezett fórum, testület, ahol a muszlim nevelésügy kérdéseivel foglalkoznának, így apránként, forrásonként, egyik tanártól a másikhoz térve kell adatokat gyűjteni. Mindezt tetézi szerinte, hogy (Ibn Khaldúnt kivéve) sem az arab tudósok, sem pedig az európai orientalisták nem mutattak nagy hajlandóságot a nevelésügy tanulmányozása és rendszerezett összefoglalása iránt, sőt, gyakran előítéleteiket fogalmazták meg egy ilyen típusú kutatással kapcsolatban. A gyér számú, rossz állapotú és nehezen hozzáférhető arab nyelvű forrásanyag feltárása és értelmezése is probléma, továbbá az – az összehasonlító pedagógia régi és újabb művelői által is szintén gyakran hangoztatott tény –, hogy más korok, más földrajzi területek oktatási intézmény-típusai, tantárgyai, fokozatai gyakran nem feleltethetők meg az európaiaknak. Ez utóbbi szempontból Ribera y Tarragó kora jeles orientalistáit – mások mellett a spanyolországi iszlám történetét a teljesség igényével először bemutató Dozyt – is kritikával illette.{517} (E szerzők például gyakran „egyetem” szóval nevezték meg a középkori muszlim felsőoktatási intézményeket, különösebb utalás nélkül arra, hogy milyen jelentős különbségek voltak ezek és az európai universitas-ok között jogi, fenntartói, tartalmi, fokozat-adományozásai, módszertani és egyéb szempontból.){518}

Ribera y Tarragó művét a kora európai oktatáspolitikai valóságából kiinduló, a 19. század végén nagyon fontosnak tartott kérdés tárgyalásával kezdi: milyen mértékű volt az iszlámban az állam és az egyház befolyása az oktatásügyre, egyáltalán lehet-e az Ibériai-félsziget középkori századaiban ilyesmiről beszélni. Ezekkel a témákkal kapcsolatosan is igaz, hogy nem lehet európai modellek létét erőltetni muszlim környezetben. Bár Ribera y Tarragó kiemelte több emír és kalifa személyes szerepét a hispániai muszlim oktatási kultúra fejlesztése kapcsán, hangsúlyozta, hogy mindez nem „állami beavatkozás”, hanem egyes elhivatott, ájtatos muszlim személyek elkötelezettségéből fakadó jelenség volt.{519} A muszlim „egyház”-ról pedig kifejtette, hogy az tulajdonképpen nem a muszlim társadalmon kívül, nem a felett áll, hanem azzal egy, annak szerves velejárója; maga a mindennapi élet a vallásos gondolkodáson, a Koránon és a hagyományokon nyugszik. A spanyolországi iszlám esetében kiemelte, hogy a malikita jogi irányzat határozott törekvései jelentősen rányomták bélyegüket a kultúraközvetítés tartalmára és céljaira, ami többször azt eredményezte, hogy e jogi iskola hispániai képviselői akár az éppen uralkodó muszlim katonai-politikai vezetők törekvéseit is keresztezhették.

Ribera y Tarragó könyve további részeiben a középkori muszlim oktatási rendszer szintjeit, képzési tartalmait és módszereit vizsgálja. Ezeknél az alfejezeteknél sem vitatható, hogy a múlt tanulmányozása kapcsán saját jelenéből indult ki a zaragozai tudós. Egyik fő kérdése például az, hogy vajon a középkori muszlim társadalomban megbecsült személyek voltak-e a tanítók, vagy állandó ócsárlásban volt részük, mint „szinte minden történeti korban és népnél”. A muszlim kultúra kialakulásának, a tudásról, a világmegismerésről vallott felfogásnak tulajdonította a szerző azt, az egyébként azóta más kutatók által is megerősített tényt, hogy az iszlámban (már a szóbeli kultúraközvetítés idejétől fogva) nagy megbecsülésnek örvendtek a tudás átadói. Ribera y Tarragó egyenesen azt állította, hogy a tanári professzió az iszlámban született meg. Nem csupán a tanári szakma kialakulását, de a modernkori Európa fő törekvését, a kötelező és ingyenes oktatás kifejlesztését is a középkori iszlámból eredeztette.

Áttekintette a főbb tanulási-oktatási módszereket és a fontosabb műveket, amelyek segítségével az egykori muszlim diákok a tudományok eredményeit megismerhették. Már Ribera y Tarragó is kiemelte azt, az elmúlt száz évben mások által is fontosnak tartott és tanulmányozott témát, hogy milyen jelentős szerepe volt a tanulás könnyítésében a muszlimok változatos didaktikai módszereinek és irodalmának.{520} Felismerve a muszlim tudományok egyes ágai közötti mély összefüggéseket – elsősorban Ibn Khaldúnra támaszkodva – átgondolt és ma is jól használható leírást adott a korabeli tananyagról. Az előadása utáni évszázadban született nevelés- és tudománytörténeti monográfiák ezt a témát hosszabb-rövidebb kifejtéssel mindig érintik, aminek nyilvánvaló oka az, hogy ez a rendszerszerű szemlélet kezdetektől fogva jellemezte a muszlim tudományosságot, és az ezzel kapcsolatos ránk maradt forrásanyag is gazdag.{521}

Kifejezetten modern szemléletre vall, jelzi a 19. század végi Európa gyermek és gyermekkor-történet felé fordulását, hogy Ribera y Tarragó külön fejezetekben mutatta be a muszlim tanulókra és az „osztálytermi” közösségre, tanulási helyszínekre jellemző középkori sajátosságokat. Egyes szövegrészeknél – pontosan jelölt forráshivatkozás nélkül – túlzottan is idilli, a 19. század végi új pedagógiai gondolkodásnak megfelelő képet fest az egykori tanár-diák viszonyról. Külön részben tér ki a nőnevelésre, és ezen alfejezet igen jellemző (ma is kiemelésre méltó) részlete az a bevezetés, amelyben kifejti, hogy szó sincs arról, hogy az iszlámban elhanyagolnák vagy tiltanák a lányok képzését, művelődését, ugyanakkor megjegyzi, hogy a lányokat általában nem tanították meg mindarra, amit a férfiak is tudtak, inkább – hasonlóan európai társnőikhez – irodalmat, zenét, díszítőművészeteket tanultak.

Ribera y Tarragó művét a muszlim tudományos fokozatok történeti alakulásának bemutatásával, és a gazdag könyvtári világ leírásával zárja{522}. Hasonlóan későbbi kutatótársaihoz, ő is részletes kifejtést adott a minősítő vizsga, az idzsáza különböző típusairól. Előadása végén leszögezte, hogy a keresztény rekonkviszta nem csupán a spanyolországi muszlim kultúra virágzását törte meg, hanem jelentősen hozzájárult Andalúzia és Észak-Afrika kulturális hanyatlásához, amit ezek a területek szerinte azóta sem tudtak kiheverni. Hallgatósága figyelmét felhívta arra, hogy Spanyolország a muszlim kultúra fénye nélkül sohasem lett volna az, ami, és hazáját – a kultúraközvetítés okán – mint a nyugati nemzetek tanítóját említette. Ez a szemlélet más, a spanyolországi iszlám történetével, kulturális és egyéb hatásaival foglalkozó gondolkodóknál is világosan kirajzolódik, például a 20. század második felének spanyol orientalistája, Juan Vernet{523}, vagy a magyar tudós, Goldziher Ignác műveiben, aki 1876. november 13-án tartott akadémiai székfoglalóját{524} éppen a spanyolországi iszlám jellemzőiről tartotta.

1907-ben a muszlim felsőoktatás egyiptomi történetéről született egy nagy hatású mű francia nyelven, mely – hasonlóan Delphin és Ribera y Tarragó korábbi munkáihoz – az európai kutatókat talán leginkább érdeklő neveléstörténeti témához nyújt adalékokat.{525} Ugyanehhez a vonulathoz tartozik Asad Talas 1939-ben megjelent munkája, amely a híres bagdadi Nizámijja akadémiáról szól.{526} Az Amerikai Egyesült Államokban az elsők közül való Totah műve, mely 1926-ban jelent meg.{527} A mű cáfolni igyekezett egy amerikai kutató, bizonyos Duncan MacDonald azon, az Aspects of Islam című könyvében közzétett korábbi kijelentését, hogy a régi arab irodalomban nincs egy olyan mű sem, amely kifejezetten pedagógiai tárgyú lenne.{528} Totah saját, Párizsban, Londonban, Kairóban és Berlinben végzett forrásfeltáró kutatásaira támaszkodva 42 muszlim pedagógiai művet gyűjtött össze, amelyek a 9. és 18. század között keletkeztek, többségében a 10-13. század közti periódusban. Ezeknek a műveknek a tematikája igen gazdag, vannak bennük tanároknak, diákoknak szóló útmutatások, az iskolák mindennapjairól tudósító feljegyzések, tanulástani, jegyzetkészítési útmutatások. 1944-ben tette közzé a szintén muszlim Mohammed Khan – ma már ugyancsak nehezen hozzáférhető – tanulmányát a középkori muszlim neveléselméleti elképzelésekről. Ebben összefoglalta, hogy az értekezések egykori íróit az alábbi kérdések foglalkoztatták leginkább: a tudás igazi mibenvalósága és értéke, a diákok és tanárok kötelességei, a tanítás és tanulás módja, a diáktanár viszony, a tanári fizetés, a memória és a felejtés.{529}

Az 1950-60-as években több jelentős, a muszlim nevelésügy múltját részletesen, gyakran forrás-idézetekkel alátámasztva bemutató monográfiák születtek, leginkább angol nyelven. Ahmad Shalaby, a Kairói Egyetem tanára például a History of Muslim Education című értekezésével szerezte meg a Cambridge-i Egyetemen a Ph.D. fokozatot, amely 1954-ben Libanonban nyomtatásban is megjelent, angol és arab nyelven is.{530} Miként 1952-ben Arberry, a Cambridge-i Egyetem professzora írta Shalaby munkájáról, az egyiptomi szerző nagy érdeme, hogy a nyomtatott művek mellett számos forrást is felhasznált műve elkészítéséhez, így értekezésével nagy szolgálatára volt a tudományosságnak.{531} A mű előszavában olvashatjuk, és bibliográfiai apparátusából is kitűnik, hogy a szerző sem muszlim, sem „nyugati” monográfiákra nem tudott támaszkodni kutatásai során, mert ilyeneket a témáját illetően nem talált. Így lett Shalaby könyve – az angolszász és neolatin nyelveken később publikált művek tanúbizonysága szerint – a téma egyik alapműve, melynek adatait, megállapításait, szerkezetét sokan vették át és tekintették követendő példának. Jóllehet, a könyv leginkább a szerző hazájának, Egyiptomnak a forrásaiból merít (a Fátimidák és az Ajjubidák korából), emellett számos, a középkori muszlim iskolák kialakulására és működésére vonatkozó általános megállapítást is tartalmaz.

Hasonlóan Ribera y Tarragó fentebb említett művéhez, Shalabyt is befolyásolták kora (esetében a II. világháború utáni időszak) világában tapasztalható oktatási problémái és törekvései. Az iskolákról és a könyvtárakról szóló (I. és II.) fejezetet követően ugyanis többek között az egykori tanárok társadalmi státuszával, bérezésével, a pedagógusetika középkori muszlim jellemzőivel, a fokozatszerzéssel és tanárképzéssel, a tanári testületekkel (III. fejezet), a muszlim diákok tanuláshoz való egyenlő jogaival, a diákok közötti társas kapcsolatokkal, a tanulástani jellemzőkkel, az osztályterem méretének kérdésével, a tanulmányi utakkal, a nők tanulási jogaival (IV. fejezet), az iskolai alapítványokkal és támogatásokkal (V. fejezet) foglalkozik.

Munkájához több ponton hasonlító, ám szélesebb témamegjelöléssel és számos forrásrészlettel tarkított Tritton 1957-ben Londonban megjelent könyve.{532} A szerző már műve előszavában megemlíti, hogy a középkori muszlim nevelésügy tanulmányozása azért nehézkes, mert a források száma szűkös, ráadásul tematikájuk nem túl sokoldalú. Kiemelte, hogy főként az erkölcsi-etikai tanítások, a tanárokkal szemben megfogalmazott egykori elvárások, illetve az iskolaalapításokkal összefüggő részletek szerepelnek a fennmaradt munkákban, ráadásul az arab művek alig-alig szólnak a gazdag kulturális hagyományokkal rendelkező Perzsiáról.{533} A főként régi muszlim történeti, irodalmi, teológiai forrásokra támaszkodó mű fogalmazásmódja sajátos. Stílusa helyenként inkább szépirodalmi-elbeszélő, a szövegben olykor nehezen követhető az, hogy pontosan melyek a szerző saját gondolatai, és mi az, amit korabeli szerzőktől idéz. Vitathatatlanul segítségünkre vannak viszont az értelmezésben az egyes fejezetekhez kapcsolt „megjegyzések”, amelyekben Tritton fogalmak tisztázását adja, forrás-fordítási problémákat jelöl.

A mottókkal bevezetett fejezetek bemutatják a különböző iskolai szinteket, a tanári munkát, a könyvtárak működését, a korabeli főbb tudományokat és rendszerezésüket, a nőnevelés kérdéseit, és egy – mindössze 4 oldalas – fejezet foglalkozik a muszlimok és zsidók közötti kapcsolatokkal is. A könyv epilógusában pedig rövid áttekintést találhatunk arról, hogy a Perzsiát, Törökországot és egyéb keleti helyszíneket meglátogató európaiak hogyan írtak a muszlim iskolák működéséről. Saját tapasztalatai mellett rájuk is támaszkodva Tritton kiemelte, hogy számos középkori muszlim pedagógiai módszer még a 20. század második felében is tovább élt, például a Korán szövegeinek tanulása kapcsán. A könyv utolsó két oldalán a szerző megkísérelte, hogy röviden szempontokat adjon összehasonlító pedagógiai vizsgálatokhoz, kiemelve a muszlim és az európai nevelésügy néhány főbb hasonlóságát és különbségét. Mindeközben azonban hibákat is vétett: az alapszintű ingyenes és kötelező oktatást találta elsődleges hasonlóságnak, ám nem adta meg az értelmezés időkereteit. (A muszlimoknál ez a jelenség eleve másként értelmezhető tartalmában, alulról szerveződő formájában, mint Európában, és kontinensünkön ráadásul mindez a polgári kor vívmánya, szemben a muszlimok e téren már sokkal korábban, a középkorban elért bámulatos iskoláztatási eredményeivel.{534}) A különbségek kapcsán Tritton kiemelte azt, az európai és muszlim felsőoktatás történetét összehasonlító más kutatók által is hangoztatott tényt, hogy az iszlám világában ismeretlen volt a kontinensünkön a középkortól létező bachilleri (baccalaureatus) és doktori (doctoratus) fokozat. A muszlimoknál nem az egyetem, hanem a tanár állította ki a „bizonyítványt” (idzsáza). Kissé meglepő, hogy ezen a különbségen kívül a könyv írója még kettőt emelt ki, melyek egyike sem tartozik a különösebben lényegi témák közé: a tanári egyenruhaviselés szokásának keleti és nyugati különbségét, és a könyvtárak elhelyezkedésének eltéréseit.

Trittonnak erre, és két további könyvére{535} is hivatkozott Bayard Dodge, akinek középkori muszlim nevelésről szóló könyve 1962-ben jelent meg.{536} Miként – számos forráshivatkozást is tartalmazó – műve előszavában megjegyzi, a középkori latin műveltséggel együtt létezett az arab{537} kultúra is, amely jelentősen hozzájárult az európai reneszánsz kibontakozásához. A két nagy részre bontott munka{538} szerkezeti-tartalmi vonatkozásban részben megismétli a korábban született könyvek fejezeteit (iskolai szintek, iskolatípusok bemutatása, tananyagok, tudományágak leírása), másrészt merőben új részleteket is tartalmaz, mint például a szakképzési formák, illetve a dervis kolostorok szúfi közösségeinek rövid jellemzése. Hasonlóan Tritton munkájához, Dodge művének összegzése is a modern időkről szól, egészen saját koráig vezetve a szálat. Dodge tulajdonképpen azt tekintette át röviden, hogy a muszlim országokban a 18. század után hogyan ment végbe európai és amerikai hatásra a „nemzeti ébredés”, és hogy a Nyugatról bevitt (átvett) oktatási modellek, tartalmak, módszerek és technikai újítások hogyan változtatták meg a muszlim nevelésügy hagyományos formáit és kereteit. Az egyiptomi, indiai, török, libanoni, marokkói, tunéziai változások felemlegetése „sikertörténetként” kerül leírásra, ugyanakkor Dodge kiemelte, hogy számos muszlim iskola a középkori eszmények és curriculum alapjain áll, és bennük tulajdonképpen a valláson alapuló tanulmányok vannak a középpontban, a tudományok értelmezése koranikus talapzaton nyugszik.{539} A muszlim kultúra jó ismerőjeként Dodge tulajdonképpen négy évtizeddel ezelőtt figyelmeztetett arra, hogy a modern és világi oktatás hatásai – melyek kiszorítják a középkori, a hagyományos muszlim nevelési jellemzőket – beláthatatlanok nem lehet pontosan tudni, vajon hogyan befolyásolják az iszlám kulturális és társadalmi életét.

A könyv függelékében található, angolra fordított forrásrészletek inkább a muszlim vallás- és jogtörténet, semmint a nevelésügy tanulmányozásához nyújtanak segítséget. Egyrészt a hadíszok híres gyűjtögetőjének és csoportosítójának, al-Bukharí-nak a könyvéből{540} való részletes tartalomjegyzék, másrészt al-Shafi’í, híres jogtudor és jogi iskola alapító Kitáb al-Umm című munkájának fejezetcímei{541}, és al-’Asharí főbb dogmáinak összefoglalása kapcsolódik Dodge művének fő szövegéhez.

E könyvvel csaknem egyidőben, 1964-ben jelent meg a középkori muszlim nevelésügy történetének mindmáig legátfogóbb, legtöbbet idézett, forrásokkal bőven alátámasztott és kiegészített műve, Mehdi Nakosteen munkája.{542} A kötet – címében is jelzett – célja, hogy a muszlim nevelésügy történetét az európai nevelésügy históriájának szempontjából tárgyalja, kutatva ez utóbbi muszlim (és áttételesen: ókori) gyökereit. Több más, előtte alkotó kutatóhoz hasonlóan, Nakosteen is keserűen és értetlenkedve jegyezte meg könyve legelső lapján, hogy az „egyetemes” nevelés történetéről szóló szakmunkák Európára és az Egyesült Államokra koncentrálnak, és némi kínai és japán, illetve hindu kultúrtörténeti részlet tárgyalásán kívül ügyet sem vetnek más jelenségekre, például az iszlám történetére. Kötete célja így az volt, hogy összefüggéseiben tárgyalja a nyugati nevelés történetét, nagy hangsúlyt fektetve annak muszlim gyökereire, illetve a muszlimok közvetítő szerepének részletes megvilágítására.

A mű elkészítésével a szerzőnek az volt a szándéka, hogy megvizsgálja, hogyan, milyen csatornákon át és milyen tartalmakkal gazdagították a muszlimok a klasszikus (görög-hellén, szíriai-alexandriai, zoroasztriánus és indiai) ismereteket; milyen módosításokat, hozzátételeket eredményezett a 8-11. század között élt muszlim tudósok tevékenysége; hogyan, milyen utakon gazdagította mindez a 12-13. századi nyugati világot, és mennyiben befolyásolta az európai képzési tartalmakat.{543}

A könyv 9 fő fejezetből áll, melyek számtalan alfejezetre osztottak. Megtalálhatjuk benne a muszlim nevelés alapjainak, korszakainak részletes bemutatását, sok-sok idézettel{544} együtt. A könyv kiválóan használható nem csupán az egyes iskolatípusok történetének tanulmányozása kapcsán, hanem az egyes muszlim tudományok beható megismeréséhez is. A mű terjedelmének harmadát teszik ki azok a függelékben szereplő részek, amelyek határtalanul fontosak a téma kutatói számára: a középkor neves (muszlim és nem muszlim) fordítóinak részletes adatai, akik tulajdonképpen átörökítették az ókor kulturális kincseit; a legnevesebb középkori muszlim tudósok adatai tudományáganként; továbbá táblázatok és páratlanul gazdag, minden korábbinál teljesebb irodalomjegyzék.

Az egyetemes neveléstörténeti kézikönyvek, tankönyvek, szöveggyűjtemények, enciklopédiák Nakosteen gondolatai nyomán gyökeresen megújulhatnának, minden eddiginél hitelesebben közvetíthetnék a múlt valóban „egyetemes” képét, hozzájárulva ezzel korunk jelenségeinek alaposabb megértéséhez és a jövő-tervezéshez. Az elmúlt ötven évben azonban csak kevés nyoma van a nemzetközi szakirodalomban annak, hogy az általa (és fentebb említett, illetve kutatótársai által) megfogalmazott gondolatok átalakították volna a neveléstörténettel foglalkozók többségének gondolkodását.

Forráskiadások

A muszlim nevelés történetével kapcsolatosan ránk maradt arab és/vagy perzsa nyelvű középkori források, forrásrészletek- és töredékek zöme nevelésfilozófiai, nevelésetikai, illetve tudományrendszerezéssel kapcsolatos témájú, valamint útmutatás a tanárok és a diákok viselkedésére vonatkozóan. Kisebb hányadot tesznek ki azok – a kisebb terjedelmű – kútfők, amelyek az egykori iskolák alapításával, a fenntartásukra tett alapítványokkal (waqf) kapcsolatosak. Ezeknek az elsődleges forrásoknak jelentős része európai nyelv(ek)en ma sem olvasható, nehezen hozzáférhető a nyugati neveléstörténészek számára, pedig sok tucat ilyen munkát őriznek a keleti könyvtárakban. Így a teljesség igénye nélkül teszünk néhány olyan utalást, amelyek segíthetik későbbi kutatók munkáját. Ribera y Tarragó mellett például a 19. század monumentális munkáját végezte az eredeti nyelvű forrásfeltárás terén a német Brockelmann, aki a régi arab kútfők különböző könyvtárakban fellelhető változatait katalogizálta.{545} A már említett amerikai Totah 42 eredeti forrást tárt fel a régi muszlim nevelésügy kapcsán. Nakosteen összefoglalta a téma szempontjából fontos műveket, arab nyelven (de latin betűkkel) is feltüntetve szerzőjüket, címüket.

Vizsgálatunk azokra a kiadványokra terjedt ki, amelyek a középkori és kora újkori arab és perzsa nyelvű művek 19-20. században kiadott, európai nyelv(ek)re lefordított változataként jelentek meg. Nakosteen összefoglaló leírása szerint a középkorban számos munkát fordítottak latinra kontinensünkön, az elmúlt kétszáz évben pedig főként német, francia, angol (és saját kutatásaink szerint latin, spanyol, olasz, orosz, sőt magyar) fordítások készültek.{546} Számos fontos mű nem csak egy, hanem több európai (és keleti) nyelven is megjelent.

Ahmed Ibn Muhammad Ibn Miszkavajh (932-1030) művei – melyek sok, a neveléstörténeti kutatások során hasznosítható részletet tartalmaznak – több nyelven is hozzáférhetők. Az Értekezés az erkölcsről (Tahdhib al-Akhlaq) című könyve például 1968-ban angolul, 1969-ben franciául jelent meg.{547}, és újabb kori arab nyelvű kiadásai is léteznek, többek között az 1955-ös kairói{548}.

Abu ’Alí al-Haszán al-Tuszi Nizam al-Mulk (1018-1092) gondolatai is több nyelven olvashatók. A perzsa tudós a török Szeldzsuk birodalom nagyvezíre volt, Alp Arszlán és I. Malik Sah uralkodása idején. Nem csupán az államigazgatás szervezésében szerzett múlhatatlan érdemeket, hanem nevét az iráni neveléstörténetbe is beírta azoknak a felsőfokú iskoláknak a hálózatával, a róla elnevezett Nizámijja iskolákkal, amiket Perzsia különböző városaiban alapított. Nevéhez köthető annak, a kormányzás helyes alapelveit taglaló műnek a megalkotása is, amely a középkori muszlim térségen túl is ismertté tette őt. Az 1090 körül megjelent mű címe Szijászat námeh vagy Szijászat náma, illetve emlegették Szijár almulúk címmel is. Az ötven fejezetből álló munka, mely műfaját tekintve a királytükrök csoportjába tartozik, nem csak a kormányzás gyakorlati kérdéseiről szól, hanem számbaveszi a legfontosabb erényeket, kibontja az igazság (muszlim értelmezés szerint való) tartalmát, és rávilágít arra is, hogyan viszonyult a 11. századi perzsa elit az iszlám előtt élt elődök bölcsességéhez, felhasználva annak elemeit a kormányzásban. A mű legrégebbi példányát az iráni Tabriz városában őrzik, az ottani Nemzeti Könyvtárban. A 19. század végétől Európában több fordítása is készült. Franciaországban először 1891-ben jelent meg a mű perzsa szövege Schefer szerkesztésében és előszavával{549}, majd kritikai kiadásban 1893-ban. A könyvhöz írott rövid előszóban Schefer rámutatott arra, hogy milyen gondos, és a kontinens számos könyvtárára, kézirattárára kiterjedő kutatómunkára volt szüksége ahhoz, hogy a mű lehető legpontosabb és legteljesebb változatához hozzáférjen, illetve azt megszerkessze. Mindehhez felhasználta londoni, berlini és szenpétervári könyvtárak anyagait is. Az orosz nyelvű fordítását Zakhoder{550} végezte el, és 1949-ben adták ki Moszkvában és Leningrádban. Az angol változat Huber Darke műve, amely Londonban 1960-ban látott napvilágot, majd ennek javított és az 1962-es teheráni kritikai kiadással kiegészített változata 1978-ban.{551} Ugyanebből az évből való németre forított változata Schabinger és Schowingen munkájaként, melyet Freiburg-Münchenben adtak ki.

A neveléstörténethez is kapcsolható források alkotói közül kiemelhető még Iszkandar Qábusz Washmgir (vagy Wushmgir) Ibn Zijár, aki a Zijárida dinasztia tagja, a 11. század neves perzsiai uralkodója volt. A Hegyek Napjának (Shamsu’l-Ma’áli){552} és Gurgan hercegének{553} is nevezett herceg Qábusz Nama vagy Qábusz Námeh (Qábusz könyve){554} című könyvét fiának, Gilán sahnak készítette. A didaktikus próza e jeles darabja 44 fejezetben tárgyalja az uralkodói erényeket, a helyes viselkedés szabályait. Nakosteen adatai szerint a mű legrégebbi, miniatúrákkal gazdagon díszített, 1090-ben összeállított változata három darabban található: Sinsuatleeban, a Fine Arts Múzeumban, a New York-i Kurkian-gyűjteményben és (valószínűleg) Párizsban.{555} Egy másik forrás szerint a teheráni Malik Nemzeti Múzeum őrzi a legrégebbi, 1349-ből való kéziratos szöveget. A könyvet II. Murád szultán parancsára 1450-ben Marjumak Ahmad ibn Iliasz lefordította törökre, ezt az isztanbuli Fatih Könyvtárban őrzik. A British Múzeumban szintén található egy, az 1456-os évből való török szöveggel írott kézirat. Később több hasonló is készült, ezekből Párizsban és Leidenben is maradt példány egészen napjainkig. A mű Diez által török nyelvről készített német fordítása{556} 1811-ben Berlinben került kiadásra, ez a könyv inspirálta Goethét a Nyugat-keleti dívány megírására. Francia változatát{557} 1886-ban Párizsban tette közzé Querry{558}, és ugyanebből a korszakból valók az első orosz és angol fordítások is. Az eredetileg perzsa nyelvű szöveg arab kiadása pedig újabban 1952-ben Kairóban jelent meg, Abd al-Madzsid Badawi és Muhammad Szadiq Nashat munkájaként, és létezik többek között japán változat is.

Abú Hamid Muhammad ibn Muhammad Al-Ghazálí (1058-1111) perzsa tudós, a szúfizmus kiemelkedő képviselője több mint 70 munkát hagyott hátra, melyek túlnyomó részét arab nyelven, kisebb hányadát perzsául írta. Ezek közül perzsa nyelvű Tanácsok királyoknak (Nazihát al-mulúk) és Ó, fiú! (Aj farzand) című műveinek, valamint arabul készített A vallástudományok felélesztése (Ihjá’ ’ulúm al-dín) írásának angol és francia szövegváltozatai{559} fontos források a középkori muszlim neveléstörténet iránt érdeklődő nyugati olvasók számára.

A perzsa Abú Muszlih bin Abdalláh Shirází (1184-1283/1291?), ismertebb írói nevén Szá’di Gyümölcsöskert (Busztán) és Rózsáskert (Gülisztán) című művei is tartalmaznak a neveléstörténet szempontjából fontos és hasznosítható részleteket. Az előbbi 1257-ben, az utóbbi 1258-ban került összeállításra. A költeményeiről, utazásairól és tudományos írásairól is híressé vált szerző a Busztánban, amely mértékes prózában íródott, a mű 7. fejezete szól a nevelésről. A költeményeket, anekdotákat, aforizmákat magába foglaló Gülisztán számos más téma mellett erkölcsi szabályokat, sőt, még iskolai élményeket is közvetít, szintén a 7. fejezete tizenkét, versekkel tarkított történeet közöl a nevelésről.

A Gülisztán eredeti szövegét Európában első ízben Gentius adta ki latin fordítással, Rosarium Politicum (Gulistan) Persice et latine címmel, 1651-ben Amszterdamban.{560} A mű francia szövegváltozata 1634-ben látott napvilágot, németre pedig mindkét művet 1654-ben fordították. Ralph Waldo Emerson, 19. századi amerikai filozófus és költő annyira lelkesedett Szá’di műveiért, hogy azok több részletét maga ültette át angolra, és nyelvi szépségüket a Bibliáéhoz hasonlította. A Gülisztán angol változatát többek között a Kelet kiváló ismerője, Richard Francis Burton (1821-1890) és Eastwick{561} is elkészítette. Újabban több angol nyelvű változat is született, például A. Hart Edwards munkájaként{562}. Magyarul először Erődi Béla fordításában, 1889-ben{563}, majd egy másik szövegfordításban 1961-ben jelent meg a Rózsáskert{564}.

Fontos nevelés- és filozófiatörténeti források az Ikhwán al-Szafá’ társaság tagjai által írt levelekből való részletek, válogatások{565}. Ez a mű máig számos nyelven kiadásra került. Arabul például Kairóban 1928-ban, majd négy kötetes, mind az 52 levelet tartalmazó változata Bejrútban 1957-ben{566}. Angolul{567} és olaszul{568} 1978-ban jelentek meg részletei. Az episztolák teljes szövegét kommentárokkal ellátva Diwald tette át németre, és ez a kötet 1975-ben látott napvilágot.{569} Több külföldi elemző munka középpontjában az évezreddel korunk előtt íródott levelek állnak, ezek közül kiemelhető például a palesztin származású Tibawi{570}, a francia Marquet{571} és az angol Netton{572} műve.

E művek lefordított változatai mellett kutatásaink során egyéb, muszlim szerzőktől való forrásszövegeket is sikerült összegyűjtenünk. Közülük talán az egyik, neveléstörténeti értelemben vett legkiemelkedőbb munka Al-Zarnúdzsí A diák nevelése – A tanulás módszerei (Ta’lím al-Muta’allim Taríq al-Ta’allum) című könyve, amely 1203 körül keletkezett.{573} A teológiai-pedagógiai tartalmú könyvecske – bár a benne foglalt tanácsok eredetiségét tekintve elmarad például al-Ghazálí pedagógiai tárgyú írásaitól, főleg a Mizan al-Amal címűtől – nem csupán saját korában, hanem később is nagyon népszerű volt, számos példánya forgott közkézen, több nyelvre lefordították. „Ez a könyv kiindulópont lehet az iszlám szellemi tradíciójának továbbéléséhez, ugyanakkor olyan is, mint egy preambulum a muszlim reneszánszhoz”{574} – írta a mű legújabb amerikai kiadásának előszavában Hamza Yusuf. A könyv szövegét a 20. században spanyolra fordító Olga Kattan úgy véli, hogy valószínűleg maga X. (Bölcs) Alfonz király is ismerhette a könyvecske tartalmát, hiszen a benne foglalt pedagógiai gondolatok közül több is visszaköszön a nagy spanyol uralkodó Siete partidas című törvénykönyvében, a muszlim tudós gondolatai segítettek az uralkodónak az egyetemi reformok valóra váltásában.{575}

A Brockelmann-féle katalógus több helyen említi a művet az európai könyvtárak kézirat-állományában{576}. A források szerint kontinensünkön még a 16. században is készültek róla és a hozzá írt kommentárokról másolatok. 1646-ban Ibrahim al-Haqilani (latinos nevén Abraham Ecchellensis), számos arab nyelvű művet latinra átültető maronita tudós írt latinul al-Zarnúdzsíról, ő fordította le művét latinra, és az alábbi címmel adták ki Párizsban: Semita sapientae, sive ad scientias comparandas methodus.{577} A 18. század elején megjelent a könyv egy újabb latinra fordított változata, amelyet Reland készített. Ennek címe Enchiridion Studiosi volt. 1838-ban aztán Lipcsében adta ki arabul Caspari{578}, majd a 20. század közepén Grunebaum és Theodora Abel angol fordításában jelent meg.{579} Spanyolra az általunk már idézett Olga Kattan fordította 1991-ben{580}. Újabban létezik indonéziai, malajziai{581} kiadása is. Emellett természetesen több régebbi és újabb arab nyelvű nyomtatott kiadvány is közkézen forog{582}, sőt, napjainkban a klasszikus arab irodalmi nyelv gyakorlását elősegítendő, a könyv hangos változata is létezik a világhálón{583}. Friss szemlélete, érdekes szövegei miatt gyanítható, hogy más pedagógiai tárgyú középkori muszlim munkák mellett al-Zarnúdzsí szövege még sokáig a neveléstörténettel foglalkozó kutatók figyelmének homlokterében áll majd. Erre egyik legutóbbi példa a német származású kanadai kutató, Sebastian Günther következő évekre vonatkozó tudományos kutatási programja, amelynek egyik sarkalatos pontja épp e mű elemzése lesz{584}.

Nem csupán al-Ghazálí, al-Zarnúdzsí vagy Ibn Szína gondolatainak ismétlődését láthatjuk a kora újkori és modernkori Európában, ha a nevelésfilozófia forrásait áttekintjük. Akár Rousseau gondolatainak korai kifejtőjét is felfedezhetjük a középkori muszlim világban, ha Ibn Tufajl (1110-1185) munkásságát tanulmányozzuk. Ő a 12. századi al-Andalúsz kiemelkedő arab filozófusa volt, aki jelentős hatást gyakorolt a hispániai-arab, majd szélesebb értelemben az európai gondolkodásra.{585} Európában Az autodidakta filozófus, hazánkban A természetes ember címmel emlegetett, illetve kiadott, eredeti változatában Hajj Ibn Jakzán levelei a keleti bölcsesség titkairól (Riszála Hajj Ibn Jakzán fi asrar al-hikma al-masriqijja) címmel írott, arab nyelvű utópisztikus műve fontos művelődés- és neveléstörténeti forrás, amelyben az ember természetes nevelődéséről írt.{586} Ibn Tufajl könyvének kéziratos forrásai a világ több helyszínén megtalálhatók, köztük európai gyűjteményekben is. Ezek fellelhetőségi helyéről, kiadásukról és fordításaikról, valamint a szerzőről és művéről szóló tanulmányok adatairól Conrad L. Lawrence 1996-ban összeállított egy bibliográfiát{587}.

A mű első európai fordítása az a héber változat volt, amelyet 1349-ben készült el, átültetője, Narbonni Moises Ibn Joshua{588} kommentárokkal{589} is ellátta a szöveget, és összevetette Ibn Baddzsá (Avempace) Magános ember vezetése (Tadbir al-Mutawahhid) című művével. Később, a 17. században Európa arabul és héberül nem tudó olvasóközönsége is megismerhette a művet, 1671-ben ugyanis az angliai arabista, Edward Pococke{590} közreadta annak latin fordítását, az arab eredetivel együtt, az alábbi címmel: Philosophus autodidactus sive Epistola Abi Jafaar Ebn Tophail, de Hai Ebn Yokdhan{591}. Így 500 évnyi „lappangás” után a könyv újra ismertté vált, és gyorsan bejárta a kontinenst.{592} A Pococke-fordításra alapozva 1672-ben elkészült és Amszterdamban kiadásra került a Bouvmeester-féle holland szövegváltozat{593}, kicsivel később pedig Ashwell{594} és őutána 1674-ben a kvéker Jorge Keith angolra fordította{595}. (Ez utóbbi úgy, hogy Ibn Tufajl misztikus művét ájtatos írássá változtatta át.) 1700-ban jelent meg a Pococke-féle fordítás második kiadása, 1701-ben a második holland{596}, 1708-ban pedig egy újabb angol változat, a Pococke-tanítvány, Simon Ockley tolmácsolásában{597}, amit 1711-ben és 1731-ben újranyomtak. (Ennek a fordításnak a Dyck által ellenőrzött változatát adták ki később, 1905-ben Kairóban.){598} A 18. században keletkezett egy, az Ockley-féle fordítás alapján írott mese-változat is, amelynek (ismeretlen) szerzője Defoe Robinson Crusoe-jából is merített.{599} 1904-ben újabb angol fordítás jelent meg Brönnle munkájaként{600}, majd 1907-ben ennek javított és bevezetéssel ellátott változata Fultontól, és ez utóbbi mű 1910-es és 1929-es{601} londoni újrakiadása is jelzi a mű történetének újabb állomásait. Conrad a mű fordításairól szóló írásában{602} még három, a 20. század második felében nyomtatott angol nyelvű kiadást jelez: a Gauthier-féle, 1936-os szövegváltozaton alapuló, 1963-as{603}, a műből csupán részleteket közlő kanadai kiadást, egy 1972-es{604} amerikai és egy 1982-es{605} angol kötet-változatot.

1726-ban Frankfurtban jelent meg Pritius munkájaként az első német fordítás{606}, majd 1782-ben újra készült egy Berlinben megjelent német nyelvű változat Ibn Tufajl munkájáról, Eichhorn tollából. 1900-ban a nagy francia arabista, Léon Gauthier arab és francia szöveggel adta ki Algírban, egy új arab kéziratból, jelezve a mű szöveg-variációit is. Ennek a fordításnak a második, javított kiadása 1936-ban Bejrútban jelent meg, benne az előző hibáinak korrigálásával. A regény orosz változatát Kuzmin készítette, és 1920-ban Leningrádban látott napvilágot.{607}

Ibn Tufajl műve Spanyolországban, dacára annak, hogy az élete nagyrészt Hispániában telt, évszázadokon át ismeretlen volt. 1866-ban Luis Vidart Schuch leírásai adtak csak róla minimális információt. Ő például ezt írta: „al-Ghazálí elméleteinek materialista tendenciái ellenpontjaként jelent meg a 12. századi spanyolországi arabok között az idealista iskola, Avempace és Tufajl…”{608} Vidart Schuch azt is kifejtette, hogy Tufajl nagy hatással volt Leibnitzre, és egy „tudós történészt” idézve, a középkori arab filozófus művének lényegét úgy összegezte, hogy abban mindazok a tanok benne foglaltatnak, amelyekről az arab filozófusok írtak. 1877-ben Gumersindo Laverde említette egy levelében a művet tanítványának, Marcelino Menéndez Pelayo-nak, aki akkor éppen Párizsban tartózkodott.{609} Kettőjük levelezése jól mutatja azokat az erőfeszítéseket, amiket tettek mindaddig, amíg aztán 1879-ben német-arab nyelvű kiadásban kézhez kapták a régóta áhított művet. 1881-es akadémiai székfoglalójában, amelyet Menéndez Pelayo A misztikus költészet Spanyolországban (La poesía mística en España) címmel tartott, Tufajl művét a középkor legbámulatosabb munkájának nevezte. 1895-ben Francisco Pons Boigues tájékoztatta őt arról, hogy készen van már a mű spanyol fordítása, ez azonban csak 1900-ban, egy évvel Pons halála után jelent meg nyomtatásban{610}, Menéndez Pelayo előszavával. A mű alapján 1926-ban is született egy spanyolországi kiadás{611}, majd 1934-ben jelent meg Ángel González Palencia fordítása{612}. A 20. század második felében újabb spanyol nyelvű kiadások is megjelentek, ezek azonban nem új fordításokon alapultak, hanem a régi szövegkiadásokon.{613}

Az európai nyelvek mellett természetesen több, keleti nyelven való kiadása is napvilágot látott Tufajl híres munkájának. Arab változatban 1909-ben és 1966-ban{614} Egyiptomban, 1940-ben Damaszkuszban (J. Saliba és K. ’Awad kommentárjaival). Perzsául{615} 1956-ban Teheránban, Frouzanar fordítói munkájaként; urdu nyelvre{616} pedig 1955-ben ültette át Siddíqi, és ugyanennek kritikai észrevételekkel ellátott változata 1956-ban került ki az aligarhi nyomdából.

A tunéziai születésű kiemelkedő tudós, Ibn Khaldún (1332-1406) Bevezetés a világtörténelembe (al-Muqaddimah) című,monumentális alkotása, mely a neveléstörténet szempontjából is jócskán tartalmaz értékes részleteket, megírása óta szintén számos fordításban megjelent. A XIX-XX. században a mű teljes, igen terjedelmes szövegét többször kiadták eredeti arab nyelven{617}, de megjelent franciául{618}, angolul{619}, törökül{620} is, részletei pedig többek között spanyolul{621}, lengyelül{622}, illetve magyarul{623}. Garrot a mű spanyolországi recepciójáról azt írta, hogy arról ugyan az ő hazájában sok fordítás készült, de tulajdonképpen mindegyik töredékes. (Pons Boigues 1898-as, és Rafael Valencia, Carmen Castro és Luciano Rubio XX. századi szöveg-átültetéseit említette.{624}) A műnek különböző országokban számos elemzése is született, amelyek közül az egyik legteljesebb a közelmúltban megjelent Studies on Ibn Khaldûn című kötet{625}, amely számos információt tartalmaz a mű fordításainak és értelmezésének történetéről is.

Tanulmányok

A fentebb bemutatott monográfiák és forrásközlések mellett a muszlim nevelés történetével, az iszlám és az ókori civilizációk, illetve a középkori nyugati világ gazdag kapcsolataival, egymásra hatásával, a muszlim tudománytörténet, kultúraközvetítés, iskoláztatás és pedagógiai filozófia múltjáról európai nyelveken is mérhetetlenül sok tanulmány, forráselemzés és összefoglalás született.

A bennük kifejtett témák alapján több nagy csoportra oszthatók ezek a tanulmányok, és az is világosan látszik a szövegükben és jegyzet-apparátusukban hivatkozott adatokat és bibliográfiai utalásokat átvizsgálva, hogy az egyes szerzők mennyire támaszkodnak elődeik és kortársaik munkáira. A muszlim nevelés- és művelődésüggyel foglalkozó szakemberek egyik része ismeri az arab nyelvet, néhányan közülük a perzsa és török nyelven készült forrásokat is képesek eredetiben olvasni, más részük viszont az európai nyelv(ek)en hozzáférhető (fentebb ismertetett) forrásokra és az európai nevelésügy történetének ismeretére támaszkodva próbál – elsősorban átfogó, összevető igénnyel – hozzáadni valamit a tudományos eredményekhez. A kutatók egy része muszlim, és a konferenciák, tanulmánykötetek szerzői névsorát vizsgálva kitűnik, hogy mennyire élénk és szoros kapcsolat van a téma iránt érdeklődő tudósok között – vallástól, földrajzi és nemzeti hovatartozástól, nemtől függetlenül.

A kutatási területek között kiemelkedő helyen állnak a muszlim közép- és felsőoktatás történetét, annak kezdeteit, kibontakozásának körülményeit és az európai universitasokkal való kapcsolatát feltáró vizsgálódások, miként erre már fentebb is utaltunk (például Balty-Guesdon{626}, Faruqi{627}, Makdisi{628}, Sourdel-Thomine{629}, Sourdel{630} és mások munkáiban). Nagy figyelemnek örvendő téma továbbá az iszlám kapcsán a tudományok rendszerezésére, a középkori enciklopédiákra és a curriculumra vonatkozó számos részlet feltárása, ami nyilván köszönhető e kérdés fontosságának csakúgy, mint az ezzel kapcsolatosan ránk maradt (gyakran európai nyelveken is közzétett) középkori források fellelhetőségének (például Anawati{631}, Guerrero{632}, Monés{633}, Pellat{634}, Mu’id Khan{635} és kutatótársaik műveiben).

Gyakori vizsgálat tárgya továbbá a keleti és nyugati fordítói munka története (például Alonso{636}, Madkour{637}, Menendez Pidal{638} írásaiban, illetve konferenciaelőadásokon{639}). Az utóbbi évtizedek több további téma vizsgálatát is felvetették, ilyenek például a muszlim nőnevelés történetére irányuló kutatások{640}, vagy az olyan rendkívüli érdeklődésre számot tartó feltárások, mint a régi muszlim didaktikai irodalom{641}, a nevelésfilozófia{642} és nevelésetika{643}.

Egyetemes neveléstörténeti kézikönyvek

A témáról szóló monográfiák, tanulmányok, forráskiadványok száma az elmúlt 100-150 évben tetemesnek mondható, ugyanakkor a muszlim nevelésügy története és alapvető jellemzőinek ismertetése mind a mai napig alig került be a „nyugati” gondolkodás fő áramlataiba, vagyis jórészt hiányzik a neveléstörténeti kánonból. A neveléstörténeti szakmunkákban általában az eddig elért kutatási eredmények ellenére sem szervesült az iszlám kultúrájának bemutatása; ráadásul a muszlim nevelésügy vizsgálata során az összehasonlító pedagógia alig tud mit kezdeni az európai típusú fejlődési utat bejárt oktatási-nevelési rendszer kategóriáival, fogalmaival, hiszen azok gyakran nem megfeleltethetők más civilizációk jelenségeivel.

Gabriel Compayré, a tágan értelmezett, szinkrón neveléstörténet és az összehasonlító kutatások egyik korai megalapozója már 1886-ban kifejtette azt, hogy a neveléstörténeti vizsgálódásoknak ki kell terjedniük az emberiség teljes kultúrtörténetére, valamennyi korszakra és népre. Az akkoriban még csak születése pillanatait átlépő tudományág kapcsán úgy gondolta (korai „előfutáraként” például a történelemről számos dimenzióban gondolkodó, később létrejött Annales iskolának), hogy határait annyira szükséges kitágítani a nevelés múltjának tanulmányozása és jobb megértése végett, hogy magába foglalja a különböző emberek életének, szokásainak, társadalmi viszonyainak, politikai és egyéb intézményeinek, a vallásos tanításoknak, sőt, még a klímának a vizsgálatát is.{644} Munkásságának jól kimutathatóan szemléletformáló és hagyományteremtő hatása volt Dél-Nyugat-Európában. Nem csupán a francia, hanem a spanyol neveléstörténet-írást is befolyásolta és megtermékenyítette ez a teljességre törekvő történészi látásmód.

Mielőtt azonban az e területen íródott, az iszlám (főként középkori) neveléstörténetét is hosszabb-rövidebb formában bemutató munkákat felidéznénk, szükséges kitérni azokra a művekre, amelyek a 20. század elejétől fogva az Amerikai Egyesült Államokban is hasonló szemlélet eredményeként születtek, köszönhetően az ott (is) egyre inkább kiszélesedő iszlám-kutatásnak és forráskiadásnak. Számos olyan, egyetemes neveléstörténeti munka született, amelyek ténylegesen, tág értelemben véve „egyetemesnek” mondhatóak. Williams{645}, Cubberly{646}, Hart{647}, Eby{648}, Knight{649}, Wilds{650}, Frost{651}, Mulhern{652} és mások munkái figyelemre méltóak, jóllehet, Európában szinte semmiféle visszhangjuk nem volt.

A 20. század második felében kontinensünkön több, a muszlim nevelésügy bemutatása szempontjából kiemelkedő neveléstörténeti szakkönyv íródott, bőven merítve az iszlám vallás történetével, az európai kultúra muszlim gyökereivel foglalkozó gazdag kutatási eredményekből. A legnagyobb hatású, szemléletformáló művek közé tartozik például az, az összehasonlító pedagógia kereteinek egyik kimunkálójaként is ismert Mialaret szerkesztette kötet, amely egy teljes fejezetet szentelt a középkori muszlim nevelésügy bemutatásának, és egyéb fejezeteiben is történik a témára való utalás.{653} A kötet sorra veszi néhány, részben európai nyelven is olvasható középkori muszlim gondolkodó (pl. Miszkavajh, al-Ghazálí) nevelésről vallott eszményeit; tisztáz különböző, a nevelésügy szempontjából fontos arab fogalmakat (imám, taríqa, hadísz, idzstihád, halqa, fiqh, idzsáza, madrasza), és összefoglalja az egyes korabeli iskolatípusok főbb jellemzőit. Hivatkozott irodalmának tételei között főként a 20. század második felének témával kapcsolatos, orientalisztikai folyóiratokban megjelent tanulmányai szerepelnek, valamint Tritton fentebb ismertetett munkája.

A francia nyelvű művek közül kiemelkedő még többek között az a konferencia-kötet, amely korunk legkiválóbb arabistáitól, köztük George Makdisitől való előadás-szövegeket tartalmaz{654}. A muszlim nevelésfilozófia iránti élénkülést mutatja továbbá az, hogy a neves pedagógiai gondolkodókat bemutató, napjainkban megjelent könyvek alakjai közé a középkori tudósok közül bekerült Miszkavajh{655}, al-Ghazálí, Ibn Khaldún, al-Farábí, Ibn Szína{656}, sőt, 19. századi muszlim elmélkedők is.

Spanyolországban, ahol Ribera y Tarragó fentebb jelzett művei már több, mint 100 éve kijelölték az utat, még jelentősebb élénkülés tapasztalható a középkori muszlim nevelésügy iránt. E téma – mely gyakran szerepel általános, az Ibériai-félsziget középkortörténeti bemutatását nyújtó monográfiákban, továbbá filozófia- és vallástörténeti munkákban, konferenciákon is – jelentős helyet foglal el a mai spanyol neveléstörténet-írásban. A spanyolok történelmük és kultúrhistóriájuk szerves és elválaszthatatlan részének érzik a félsziget muszlim múltját, és ezt neveléstörténeti szakmunkáikban is feltétlenül kifejezésre juttatják. A teljesség igénye nélkül például az alábbi szerzők említhetők: Galino{657}, Jimenez{658}, Capitán Díaz{659}, Vernet{660}, León és Martín{661}.

Muszlim neveléstörténet és iskolaügy a hazai szakirodalomban

Az orientalisztika születése Magyarországon

A hazai Kelet-kutatás több évszázados múltra tekinthet vissza. A saját eredete, őstörténetének és vándorlásának részletei iránt érdeklődő magyarság tulajdonképpen sohasem vágta el teljesen az ázsiai területekhez kapcsolódó szálakat, és évezredes távlatban őrizte keleti emlékeit. A középkorban a magyar őshazában maradt magyarokat felkutató Julianus barát 13. századi utazásai és az általa írott úti beszámolók{662} tekinthetők a legjelentősebbeknek. A Kelet iránti érdeklődés a török hódoltságot követő időszakban jelentősen növekedett. A 18. és 19. század fordulóján, a nemzeti ébredés korszakában ennek fontos mozgatórugóját éppen az őstörténeti kutatások, a magyarság eredetének tudományos igénnyel és módszerekkel történő vizsgálata adta. A művünk korábbi fejezetében már említett Kőrösi Csoma Sándor (1784-1842), a nemzetközi tudományos életben is máig kiemelkedő helyen emlegetett tudós alakja emblematikusnak tekinthető a hazai orientalisztika történetében.{663}

A Magyar Hírmondó című, 1780-ban útjára indult első magyar újságban – Kapronczai Nyerges Ádám, az erdélyi származású, Bécsben tanult nagyszerű betűmetsző munkásságát méltányolva – az egykori cikkíró megjegyezte, hogy nem csupán az arab és örmény betűk metszésében, hanem a keleti nyelvek tanulásában is élen kellene járniuk a magyaroknak. Így fogalmazott: „Mind a szomszédság, mind pedig saját nyelvünknek mivolta régen arra ösztönözhetett volna bennünket, hogy a napnyugati európai nyelvek mellett igyekeznénk a napkeleti, nevezetesen a török, persa és arab nyelveket is tudni. Ha efféle tudósok köztünk felesen volnának, mintegy közbenjárók lehetnénk a napkeletiek és napnyugatiak között, amazoknak kincseiket s tudományjokat emezekkel közölhetvén.”{664} Miként ez a forrásrészlet is bizonyítja, Magyarországon már a 19. század előtt is látható volt bizonyos érdeklődés a muszlimok – elsősorban Törökország és Egyiptom lakossága – iránt. Az 1848-49-es szabadságharc magyarországi menekültjeinek törökországi befogadása aztán a magyar közvélemény figyelmét és szimpátiáját még inkább az iszlám világ felé fordította.{665} A magyar emigráció több tagja is felvette a muszlim hitet, és muszlim országban telepedett le.{666} Történelmünk alakulása miatt a magyar orientalisztika történetében tehát kiemelkedő helye van a turkológiának. Ennek egyik oka nyilvánvalóan az, hogy a Habsburg-ellenes harcok magyar vezetői emigránsként évszázadokon át többször is az Oszmán Birodalomban találtak menedéket. Thököly Imre, Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos valamint az országból eltávozott híveik emigrációjának története sokszorosan feltárt, magyar és török részről is máig ápolt emlék. A 19. században, a magyar neveléstörténet születésének idején különösen figyelemre méltók azok az emlékiratok, amelyeket a Kossuth-emigrációval török helyszínekre került magyarok hagytak hátra. (Többek között Batthyány Kázmér, Perczel Mór (1811-1899), Egressy Gábor, Guyon Richard). Ebben a században a török nyelv, a török folklór és a török oklevelek kutatása is fontos, nemzetközileg is méltányolt tudományos eredményeket hozott: Vámbéry Ármin{667} (1832-1913), Kúnos Ignác{668} (1860-1945) és Karácson Imre{669} (1863-1911) tudományos körökben országosan ismertté tették kutató- és gyűjtőmunkájuk eredményeit. Kiemelkedő életutat járt be a számtalan – köztük több keleti – nyelvet is beszélő, jelentős törökországi, egyiptomi és egyéb úticélokat felkereső, műfordítóként is jeles Erődi Béla{670} (1846-1936).

A 19. század középső felében több, a Koránból vett részlet magyar fordítása is megjelent hazánkban.{671} A későbbiekben is éppen a soknemzetiségű Osztrák-Magyar-Monarchián belül elhelyezkedő Magyarország lett földrészünkön az egyik helyszíne annak a hitelességre törekvő, reális képet festő tudományos kutatásnak és újságírásnak, mely nagyban hozzájárult az iszlám kultúrájának európai megismeréséhez. Ennek több oka is volt a 19. század második felében és a 20. század elején. Egyrészt a Monarchia Kelet-Dél-Kelet felé orientálódása, a törökbarát, illetve a Balkán (Bosznia-Hercegovina) felé tekintgető külpolitika. A Törökországgal kötött megállapodások, illetve Bosznia-Hercegovina okkupálása (1878) és annektálása (1908) is hozzájárult e folyamathoz. Az iszlám követői az 1895:XLIII. tc. 1. paragrafusa nyomán nyertek hazánkban bizonyos vallásszabadságot. 1915-ben került a magyar országgyűlés elé (a vallás- és közoktatásügyi miniszter beterjesztése alapján) a muszlim vallás elismeréséről szóló törvényjavaslat, és az iszlám magyarországi jogállását az 1916:XVII. tc. szentesítette.

A turkológiai kutatások mellett mindenképpen ki kell emelnünk azokat a hazai kutatásokat, amelyek szélesebb értelemben véve foglalkoztak az iszlámmal abban az időszakban, és hatással voltak nem csupán a hazai, de a nemzetközi nevelés- és művelődéstörténet alakulására, iszlámmal kapcsolatos szemléletére is. A kutatók közül kétségkívül legnagyobb hírnévre a számos nyelven beszélő, rendkívül tehetséges tudós, Goldziher Ignác{672} (1850-1921) tett szert. Magyarországon tulajdonképpen ő végezte először az iszlám történetének modern, kritikai módszerekkel dolgozó kutatását. Hangsúlyozandó azoknak a magyar oktatás- és művelődéspolitikusoknak a támogatása is, akik nélkül ezek a tudósok kevesebb sikert érhettek volna el: legendás például a pályája alkonyán lévő kultuszminiszter, Eötvös József kapcsolata a fiatal „titánnal”, a páratlanul tehetséges Goldziherrel.{673}

Írások a muszlim nevelésügyről

E neves magyar orientalista, Goldziher Ignác 60. születésnapjára (1910) megjelent, tanítványai által írott kötetben helyet kapott egy, a magyarországi, iszlámmal foglalkozó kutatások addigi történetét összegező tanulmány, Richtmann Mózes tollából.{674} Az írás első sora akár ma is aktuális lehet, legalábbis a neveléstörténet vonatkozásában: „Az arab tanulmányoknak csak kis története van Magyarországon.” A Goldziher által 1892-ben írott gondolat máig mit sem veszített időszerűségéből: „… a nem orientalista tudós világ, úgyszintén nagy művelt közönségünk hiába keres irodalmunkban közvetítőt, mely őt e tudománynak a tudós és művelt emberre egyaránt tartozó mozgalmaival s eredményeivel megismertetné.”{675} Ami tehát a muszlim nevelés és oktatás történetét illeti, a terjedelmesebb, átfogó, összehasonlításokat végző magyar nyelvű művek eddig várattak magukra. Az alábbiakban megpróbáljuk számba venni és röviden elemezni a témával kapcsolatba hozható, magyar nyelven nyomtatásban kiadott legelső műrészleteket.

Talán meglepő, hogy a vizsgálatra kiválasztott pedagógiai szakirodalmak sorát Apáczai Csere János Magyar Encyclopaedia{676} című munkájának említésével kezdjük, hiszen ez a mű aligha tekinthető neveléstörténeti kézikönyvnek. A neveléstörténet fontos forrásának azonban annál inkább. A 17. században élt, Nyugat-Európát járt erdélyi gondolkodó neve és műve feltétlenül említésre méltó, hiszen ő azon tudósaink közé tartozott, akik nagyra tartották elődeik tudományos munkáit, akkor is, ha azok muszlimok voltak. Enciklopédiája elkészítésére vállalkozva Apáczai foglalkozott a világ tudományait nagy egységbe állító muszlim gondolkodók műveivel is, bár életműve kutatásával kapcsolatosan megállapítható, hogy a muszlim tudománytörténetben nálánál sokkalta járatlanabb, egyes újabb kori Apáczai-kutatók máig még azt sem tudták teljes körűen feltárni, hogy pontosan kikre is hivatkozott a jeles karteziánus tudós. A muszlim kultúra tanulmányozását Apáczai olyan fontosnak tartotta, hogy a héber, görög és latin nyelv mellett az arab nyelv tanulását ajánlotta. (Ennek nyilván a keresztény hittérítés, illetve az iszlám vallásával szembeni érvek kialakítása kapcsán is jelentős szerepe lett volna.)

A magyarországi neveléstörténet 19. században kiformálódó diszciplínája mind kezdetben, mind pedig napjainkban elsősorban magyar Kelet-kutatóink írásaira, illetve némi német nyelvű szakirodalomra támaszkodott. Goldziher Ignác művelődéstörténeti tanulmányai és írásai, korabeli akadémiai székfoglalója is megfelelő kiindulópontot jelenthet e téma tanulmányozásához.{677} Az ő műveit használták fel többen azon magyar kutatók közül is, akik a 19-20. század fordulóján neveléstörténettel foglalkoztak. Munkáinak nagy része ma sem olvasható magyarul, valószínűleg emiatt megszámlálhatatlanul többen és többet hivatkoztak írásaira a külföldi szakirodalomban, mint a hazai könyvekben. Várat még magára műveinek neveléstörténeti szempontú áttekintése és elemzése, és természetesen szükséges nézeteinek kiegészítése azokkal az információkkal, amelyek a székfoglalója óta eltelt időben kerültek publikálásra. Hozzá hasonló látókörű, az iszlám kultúra egészét szemlélő, különböző muszlim országokban kutatásokat végző és tanulmányokat folytató magyarországi tudós a 20. században is akadt, a neveléstörténet vonatkozásában azonban Goldziher hatása bizonyult a legjelentősebbnek és legmaradandóbbnak.

Főként az ő műveit kivonatolták és közölték rövidítve a pedagógiai lexikonok és neveléstörténeti összefoglalások készítői a 19-20. század fordulóján, a későbbi szerzők pedig e művekre támaszkodtak – ha egyáltalán írtak az iszlám nevelésügyéről. Verédy Károly például, aki a 19. század legnagyobb hatású pedagógiai enciklopédiáját készítette Magyarországon{678}, a Koránból vett idézet mellett Goldziher egyik 1881-es könyvét használta fel{679}, abból is leginkább azt a részt (az 5. fejezetet), amely korábban már a Budapesti Szemlében is megjelent.{680} Mindezt kiegészítette Asbóth János Egyiptomról írott útibeszámolójának részleteivel.{681} Az Afrika nevelési állapota című lexikon-szócikk több pontatlanságot is tartalmazott az iszlám kultúrájára vonatkozóan. Ezen írás első, gyakran máig élő torzítása az, hogy az iszlám fogalmát csakis az arabsággal kapcsolatosan használta a szerző, figyelmen kívül hagyva a muszlim civilizáció sokféle népet egybefogó, univerzális jellegét. Egy másik fontos tévedése a szócikknek, hogy a Korán szövegét egyszerűen Mohamednek tulajdonítja, és nem utal annak – muszlim gondolkodás szerinti – isteni kinyilatkoztatás jellegére.{682}

A szócikk kitért arra a tényre, hogy milyen jelentős szinkretizáló és közvetítő szerepük volt a muszlimoknak az antik görög és keleti világ, illetve a középkori keresztény Európa között. Egyértelműen Goldziher gondolataira támaszkodva Verédy kifejtette azt, hogy minden, az iszlám világában tapasztalható megtorpanás és hanyatlás ellenére „az iszlámnak vannak tudományos iskolái, s van jelentékeny irodalma is.”{683} Az enciklopédiában szereplő leírás további része (kb. 3/4-e) a 19. század 70-es és 80-as éveinek muszlim világát írja le, tehát akkoriban nem volt igazán történeti leírásnak tekinthető, inkább – mai fogalmainkkal élve – az „összehasonlító pedagógia” tárgykörébe illett, felvonultatva ezen, akkoriban épp, hogy születőben lévő diszciplína minden buktatóját. (Mélyebb elemzés, reálérték-összehasonlítás nélkül olvashatunk például adatokat a kairói és magyarországi tanárok béréről, a piaszter-forint akkori váltóárán.) Mivel Goldziher és Asbóth leírásai főleg Kairó iskoláiról szóltak, Verédy sem lépett túl ezen a kereten, az egyiptomi fővároson túl csak Algírt említette néhány szó erejéig. Ám sem ebből a leírásból, sem pedig enciklopédiája Arab tudományosság és nevelés című szócikkéből nem derül fény az iszlám alaptanításaira, az ezen nyugvó nevelés jellegzetességeire, illetve az oktatási intézménytípusok konkrét esetektől elvonatkoztatott, tipizált bemutatására. Ez utóbbi részben viszont megjelent a legfontosabb muszlim tudományok felsorolása, felvillantásra került az iskolákban elsajátítandó curriculum, és Verédy kiemelte (magyar nyelven sajnos, mindmáig ritkaság-számba menő módon) az andalúziai iszlám tudományos központjainak (pl. Córdobának) szerepét és hatását a keresztény Európa fejlődésére nézve, és kitért az európai egyetemek alapításának muszlim hátterére is.

Bár Verédy enciklopédiájának és Fináczy Ernő középkori nevelésről szóló kötetének kiadása között 4 évtized telt el{684}, az utóbbi szerző – aki egyébként a magyarországi neveléstörténet-írás egyik legigényesebb és legnagyobb formátumú alakja volt – szintén főleg Goldziher kutatásaira támaszkodott.{685} Könyve 11. fejezetét Muszlimok és zsidók címmel készítette el. A fejezet bevezetésében (123. rész) A nevelés módja és menete a muszlimoknál címmel olvashatunk egy csokorra valót a muszlim világ szerzőinek nevelésről vallott gondolataiból, valamint információkat a főbb oktatási intézménytípusokról, tartalmakról, az oktatás menetéről, a tanítói mesterségről és a gyerekek fegyelmezéséről. Bár ez a leírás tartalmát, szerkezetét tekintve az előző enciklopédiánál átgondoltabb, alaposabb, mégsem ad kimerítő és teljesen hiteles képet a muszlim neveléstörténet jellegzetességeiről. Hiányzik belőle – Verédy művéhez hasonlóan – a vallás alaptanításainak bemutatása (pedig ezt Fináczy a keresztény nevelésről szóló fejezetből nem felejtette ki), és szinte utalás sem történik a muszlim civilizáció sokszínűségére, az iszlám hitet vallók etnikai másságára, a földrajzi területenként és történeti korszakonként tapasztalható különbségekre, és az iszlám irányzatairól sem esik szó. A 124. pontban, a muszlim nőnevelésről írva viszont Fináczy kiemelte az (ortodox) muszlim vallási teória és gyakorlat kettősségét.

A 125. pont alatt a muszlim nevelés(filozófia) elmélkedőiről szólt, mely fejezet alapok és előzmények nélkül való, és a benne említett muszlim szerzők neve mellett csak néhány – inkább közhelyszerű – gondolat áll pedagógiai rendszerük jellemzése kapcsán, műcímek és tudományrendszertani leírások említése nélkül. Így, ahogyan Fináczy közvetítette, csak az a gondolat alakulhatott ki az egykori (és mai) olvasóban, hogy a muszlim pedagógiai gondolkodás az európaihoz képest rendszerezetlen, kezdetleges és fajsúlytalan, holott ez a „sugallat” egyáltalán nem helytálló. Csak az iszlám témájának szánt „kegyelemdöfés” volt az a 126. alpont, amelyben Fináczy ismételten megerősítette a muszlim nevelés „nem nemes” jellegét. (A mélyen keresztény világnézetű szerző esetében ez ha nem is elfogadható, de érthető álláspont, és műveinek más részeinél is megfigyelhető, például az ókori kínai nevelés tárgyalásánál.){686} Ebben az utolsó szakaszban viszont kifejezetten értékes részek is vannak: a szerző röviden bemutatta a muszlim (nála is arab), a keresztény és a zsidó kultúrkör közötti kapcsolatokat, és találkozási pontokat, valamint azok jelentőségét. Fináczy Ernő a századelőn minisztériumi megbízatást teljesítve készítette el ezt a máig egyik legegyetemesebbnek mondható neveléstörténeti összefoglalást, amelynek kötetei, legalábbis azok egyes részletei szinte mostanáig meghatározó a neveléstörténet tanulmányozása kapcsán. Ezek a kötetek az 1980-as évek közepétől (amikor reprint kiadásban megjelentek) reneszánszukat élik.

A 19-20. század fordulójáról említenünk kell néhány olyan forrást is, amelyek bár széles körben ismertek és hozzáférhetőek voltak Magyarországon, tartalmuk még a legcsekélyebb mértékben, részleteiben sem épült be soha neveléstörténeti szakirodalmunkba. Azokról a Bosznia-Hercegovináról született írásokról van szó, amelyek nem csupán az Osztrák-Magyar Monarchia által megszállt és annektált{687} terület oktatásügyének speciális jellemzőiről tudósítottak, hanem gyakran magának az iszlámnak a nevelési törekvéseiről és hagyományairól is. Több szerző kifejtette például, hogy Bosznia-Hercegovina esetében nem elegendő csupán állami iskolák létesítésével és fenntartásával hozzájárulni a műveltségi szint emeléséhez, mert az ott élők vallásos meggyőződése (hasonlóan bármely más muszlim közösség gondolkodásmódjához) saját, muszlim iskoláik támogatását kívánja.{688} A beszámolók magyar elkészítői gyakran kitértek arra, hogy a muszlimok nem kívánnak reformokat, és nem szívesen veszik iskolaügyük bármiféle átalakítását, mert életvitelük a Koránon és a hagyományokon nyugszik. Az ott élő muszlimok közül sokan éppen az „újítási törekvésekkel” magyarázták azt, hogy Bosznia-Hercegovinából tömegesen költözött el a lakosság Ázsiába.{689}

A fentebb már idézett Asbóth János, aki Kállay Béni boszniai politikájának rezonőreként a 19. század végén számtalan beszámolót készített a területről, egyik írásában összevetette az európai és a muszlim nevelésügy és tudományosság jellegzetességeit. Nyugaton máig nem értett (sokszor fel sem ismert) sajátosságokra utalt, amikor például ezt írta: „… a mohamedán tanügy általában azon a fokon áll, mint állott Európa-szerte a tanítás a skolaszticizmus idején. Az ismeretnek, valamint a magasztos és szubtilis okoskodásnak egyenesen bámulatra méltó példáit lehet feltalálni a mohamedán tudomány szövétnekeiben. De ez az egész tudomány a Korán megértéséhez szükséges arab nyelvtanon kívül kizárólag transzcendentális dolgokra és az embernek a valláserkölcsön alapuló kötelességeire vonatkozik. És valóban nem könnyű válaszolni mohamedán tudósnak, midőn azt mondja, hogy aki Istent és túlvilági életet hisz, annak ezen legfontosabb, legmagasztosabb dolgok mellett szükségképp csak hitványnak tűnhetnek fel a földi életet illető dolgok. Az ő tudománya mellett tehát az európai modern tudomány, mely kizárólag ilyenekre vonatkozik, csak megvetésre méltó, és az észt ezen hitványságok által elvonni a fenségestől bűn és ostobaság.”{690}

A Kemény Ferenc szerkesztésében 1933-34-ben megjelent kétkötetes Magyar Pedagógiai Lexikon{691} szócikkei között számos olyan lelhető fel, amelyek Európán kívüli országok oktatásügyéről tudósítanak. A lexikonban részletes kifejtést találhatunk a muszlim (koranikus) nevelés jellemzőiről, a Korán (iszlám) pedagógiája{692} címszó alatt. A Fináczy Ernő és Goldziher Ignác írásaira illetve egy, a Koránból vett szemelvényekből szerkesztett könyvre{693} támaszkodó szócikk kiemelte azt, hogy az iszlám világában már a legrégebbi időkben is közérdeklődés tárgya volt a nevelés, részletezte az oktatás tartalmát, a tanítói munka jellemzőit (a nevelőkkel szemben támasztott követelményeket). A szerző kitért a testi fenyítés és a lánynevelés muszlim szokásaira is: az előbbi esetében arra, hogy azt csak tíz évnél idősebb gyermeknél alkalmazták, utóbbinál pedig arra, hogy bár a leányoknál legfontosabbnak a vallásos nevelést tartották az iszlámban, sok arra vonatkozó példát lehet sorolni, hogy az értelmüket is fejlesztették. A nevelési irodalomról szólva a szócikkben ez áll: „A muszlim nevelés elmélkedőinél mind az erkölcstan és bölcselet terén, mind a nevelésben szembeszökően nyilvánul meg a hellenisztikus gondolkodás nagy hatása.”{694} Kiemelte Ibn Szína, al-Ghazálí, al-Qábiszí, Ibn Rusd, Ibn al-Arabí és Ibn Khaldún műveinek jelentőségét, ugyanakkor – Fináczyhoz hasonlóan, akit forrásként meg is jelöl a címszó szerzője – összegzésként azt állította, hogy „Az iszlám etikai tartalma magában véve nem kedvezett a nevelés nemesebb alakulatának, s ezért nem is pedagógiai, hanem tudományos és általános művelődési tekintetben hatott a nyugateurópai népekre; ez a hatás Spanyolországban érte el tetőpontját.”{695}

Az iszlám nevelésügye a Magyar Paedagogia című folyóiratban

A fenti források mellett több érdekes adalékkal is szolgálhat az iszlámmal kapcsolatos hazai nézőpontokról, a muszlim nevelésügy (és annak történetének) ismeretéről a korabeli pedagógiai sajtó számos cikke. A Magyar Paedagogia című, 1892-ben indult akadémiai lap például már korai éveiben számos, nem európai területek neveléstörténetét és iskoláztatási szokásait taglaló tanulmányt közölt, köztük az iszlámmal kapcsolatos cikkeket. Beksits Ignác (1853-1899) egyiptomi iskolákról szóló írásait például 1896-ban hozta le a folyóirat. Az első részben olvasható tanulmány keletkezése idején nem volt neveléstörténeti írásnak tekinthető, hiszen saját korának egyiptomi tanintézményeiről írt Beksits. A szerző műve megírásakor szülőföldjén, Somogy megyében dolgozott, az ottani Főgimnázium tanára volt. 1897-ben, 19 évnyi tanári munka után kinevezték őt Somogy megye királyi tanfelügyelőjévé. Tagja volt a Magyar Philológiai Társaságnak és a Paedagogiai Társaságnak is. 1894-95-ben betegszabadsága alatt több hónapot töltött utazással: bejárta a Mediterránum több helyszínét, megfordult Szicíliában, Máltán és Egyiptomban.{696} Ez utóbbi országról ezt írta első cikke bevezető soraiban: „Ennek az országnak az iskoláiról szerzett tapasztalatimat szándékozom ezekben a sorokban megírni, mint hogy öt havi egyiptomi tartózkodásom alatt, a hová betegségem kergetett, – volt alkalmam Kairónak és környékének számos iskolájában többször megfordulni.”{697}

Jóllehet, írása nem történeti jellegű, az arab iskolákról írott gondolatai (amelyeket hangsúlyozottan megkülönböztetett és bemutatásában is elkülönített a szerzetesi elemi- és középiskoláktól) olyan iskolai állapotokról rögzítettek képet, amelyek az észak-afrikai országban (hasonlóan az iszlám más országaihoz) már több évszázados hagyománnyal bírtak. Ezekről, a tulajdonképpen koranikus iskolákról Beksits ezt írta: „Az arab elemi iskolákat szent helyeknek tartják az arabok. A koránt csak szent helyen lehet tanítani. Iskoláik tehát többnyire valamely muschénak{698} közvetlen szomszédságában vannak, a hova csak saruk nélkül, vagy a sarukra húzott szent papucsokban szabad belépni.”{699} Mindaz, amit az iskolai térről, a tanár-diák viszonyról, a tanítási tartalmakról és módszerekről leírt, a források szerint a középkor óta szokásos volt Egyiptomban és más muszlim helyszíneken is. A szerző saját leírása szerint ideje nagy részét egy Helouan{700} nevű vidéki városkában töltötte, ahol szinte naponta bejárt az arab elemi iskolába. „Ebben az iskolában a tanítás nem jöhet számításba, így csak a tanulásról szólhatok. Mindegyik gyermek kezében egy téglány alakú pléhtábla van. Erre másolják le tintával a Koránból a kivonatolt mondatokat. A kezdők többnyire a hallásból is ismert szöveget másolgatják le. A haladóknak már nemcsak másolniok kell, hanem a leírtakat meg is kell tanolniok. A lemásolás után nagy hévvel, zajongva, jobban mondva kiabálva tanulják a leczkéjöket, miközben annyira bólogatnak, hogy majdnem a földbe ütik az orrukat.”{701}

Jóllehet, a középkori arab, tanítói munkához írott útmutató szövegek (ellentétben több európai tanács-gyűjteménnyel) elítélően írtak a tanulók fizikai bántalmazásáról, kifejezetten tiltva a gyermekek fejének az ütlegelését{702}, Beksits tapasztalatai ebben, az általa meglátogatott iskolában világosan mutatták, hogy a 19. század végén Egyiptomban sem volt ismeretlen a testi fegyelmezés. Ezt írta: „A kezdők a szöveg lemásolása, a haladók a szöveg lemásolása után a tanító elé járulnak. A morcz tanító kezébe veszi a pléhtáblát, és a kezdőktől meg-megkérdi egyik-másik betű nevét majd felolvastatja velük a másolatot, a haladókkal pedig könyv nélkül mondatja fel. Jaj! Ha hiba esett a másolatban, vagy ha elakad valamelyik a felmondásban. A testi büntetés (többnyire arczúlütés) ilyenkor el nem maradhat, mire a kis apróságok szó nélkül a helyökre mennek és tovább másolják vagy tanulják leczkéjöket…” illetve „a rendetlenkedő, rakonczátlan vagy dulakodó tanulókkal szemben szíjkorbácshoz szokott folyamodni a helouani tanító, kinek inkább a fölindulása vagy vérmérséklete, mint a kihágás nagysága szabja ki a büntetés mértékét”.{703}

Nagyon sommás megállapítást tesz az egyetlen iskolában, egy tanár nevelési stílusából levont megfigyelései alapján ezt követően a szerző: „a szeretetet és gyengéd érzést nem ápolják itt a gyermekek szívében, sőt a meglévőt is kiölik belőle. A durva bánásmód félelmet, majd alattomosságot ébreszt a tanítványokban. És ez az alattomosság nagy szerepet játszik az arabok életében, hiszen az iskolai szigorusagot az életben az önkény váltja fel. Csak természetes, hogy az alattomosság a második természetévé válik az arab lakosoknak.”{704}

Mindaz, amit az iskolai berendezés, a taneszközök vonatkozásában Beksits megfigyelt, valójában – a régi forrásokkal összevetve adatait – több évszázadosnak mondható: például az, hogy a XIX. század végi arab alapfokú iskolákban szinte nem voltak bútorok, a diákok a földön ültek „törökülésben” és térdükön tartották a pléhtáblákat vagy a Korán kivonatolt lapjait. (A földön ülni Egyiptomban és más, keleti területeken is a lakóépítményekben, imahelyeken stb. éppúgy szokásban volt és van még ma is, mint az iskolákban, a szerző kritikai gondolataiban azonban mindez nem fogalmazódott meg. Csupán arra utalt, hogy az ottani éghajlat olyan meleg, hogy nem fáznak meg a gyerekek, és az ablakok-ajtók is tárva-nyitva vannak a tanórák alatt.) Szintén komoly bírálattal illette Beksits a piszkos, rendetlen iskolai környezetet, beleértve ebbe a tanító és a diákok ruházatát is, kiemelve, hogy „tisztaságot egész Egyiptomban nem érdemes keresnünk”{705}.

A cikk szerzője írása végén átfogó áttekintést ad a teljes egyiptomi iskoláztatásról, kifejtve, hogy az arab országban nem létezik a hazaihoz hasonló, szélesen kiépített hálózat, inkább csak Kairó és az európaiak által látogatott üdülővárosok emelhetők ki, mint iskolaközpontok. Megemlítette az egyiptomi településszerkezetnek azt a korabeli sajátosságát, hogy nagyon sok a kicsi, szinte még falunak sem nevezhető település, illetve, hogy a lakosság jelentős része nomád életvitelt folytat, és mindez lehetetlenné teszi az iskolahálózat bővítését. Beksits szamárháton több apró települést is meglátogatott, hogy a helyi viszonyokról pontosabban tájékozódjon, de leírása szerint iskolát sohasem talált. Ezektől eltérően viszont: „Az üdülőhelyek községeiben azonban mindenhol akadtam iskolákra. Mintha a czivilizáczió magvait hintenék el ott az európai betegek!”{706} Minden, a tanítási módszerekkel, iskoláztatással kapcsolatos más pozitív jelenséget is teljesen az európaiak jótéteményeként vett számba a szerző. Például az alábbiakat írta tanulmánya záró bekezdéseiben: A gyerekek „dalolni a franczia szerzetesek tanítványaitól tanulnak meg, kik hazafias dalok között hagyják el a tanintézetet. Játszani való kedv meg az angol katonáktól ragad rájuk, kik a fegyvergyakorlatok után Kairó szabad terein naponkint nagy szenvedélylyel kergetik a lapdát. Angol katona pedig bőven akad Kairóban, így a gyermekek lépten-nyomon látják a fürge, lapdával mulatozó katonákat.”{707} A szerző tehát, kora számos más magyar és nyugati utazójához hasonlóan hitet tett arról, hogy az elmaradott arab népességet csakis a Nyugat képes civilizálni. Ezt még nyomatékosítja az alábbi kijelentés: „Elmondtam tehát, hogy mit láttam és tapasztaltam az arab elemi iskolákban! Valami tanulni és utánozni valókról nem irhattam és én mégis meg vagyok elégedve a tapasztaltokkal, mert ennyire sem számítottam”, és Egyiptomról megjegyzi, hogy gyér iskolahálózatával is „egyedűl áll Afrikának minden más országa fölött”{708}.

Beksits Ignácz egyiptomi tapasztalatairól egy második, a kairói egyetemről szóló írásban is beszámolt a Magyar Paedagogia 1896-os évfolyamának hasábjain.{709} Az al-Azhar a középkorhoz hasonlóan a XIX. század végén is kiemelkedő hírű muszlim felsőoktatási intézmény volt, amelyet az egyiptomi fővárosban járt magyar utazók többsége is felkeresett. A cikk szerzője írása elején leírta az egyetemhez való eljutás útvonalát és hosszabb jellemzést adott a számára meghökkentő méretű, tízezer diákot befogadó épületegyüttesről. Azt látta, hogy ottjártakor a folyosókon 8-12 éves korú fiúk tanítása folyt, vagyis az al-Azhar egyrészt elemi iskolaként is működött (hasonlóan a középkori Európa számos egyeteméhez és az arab világ más felsőfokú képzőhelyeihez). Visszautalva az előző írására, Beksits megjegyezte, hogy bár a Korán-tanulás módszere itt is a hangos szövegtanulás és írásban is a szent sorok másolgatása, jelentős különbség más, általa látogatott arab kisiskolákhoz képest, hogy Kairó legrangosabb oktatási intézményében elvétve sem találkozni durva fegyelmezéssel, a diákok ütlegelésével. Beksits felrótta az iskola diákjainak, hogy nincs csend és fegyelem, és az arab világban szokásos szövegtanulási módszerről is így szólt: „az meg, hogy számtalan körben egyre-másra himbálják a tanulók felső testöket, sajátos komikus hatással van a nézőkre”.{710}

A híres kairói iskolába látogató tanár, mint ebből a mondatából is kiderül, mintegy színháznak fogta fel az al-Azhar falai között látottakat, és mindent furcsának vagy nevetségesnek gondolt, ami a saját iskolai környezetétől, a magyarországi tanítási viszonyoktól eltérő volt. Így kerülhetett az a különös megállapítás is a cikkébe, hogy a kairói egyetemen az a diák folytathat felsőbb szintű tanulmányokat, aki „4-5 évig bólogatott a folyosókon”{711}, jóllehet, pár sorral lejjebb ő maga is elismeri, hogy az egy-egy oszlop köré gyűlt, képzett tanár vezetésével Korán-szövegek magyarázatával foglalkozó férfiúk komoly munkát végeznek. Igaz, azt is hozzátette, hogy a legtöbb tanár nem sokat törődött azzal ottjártakor, hogy a növendékei hogyan értelmezik a szövegeket, inkább hagyta, hogy azok olvasgassanak. Kiemelte egy olyan tanító példáját, aki igazán kiváló módszerekkel, derűvel és türelemmel magyarázta a Koránt: „Ez is, mint a többi tanártársai, a kezében tartotta a hallgatókéval ugyanazon szövegű kéziratot és felolvasott egy-egy pontot. A felolvasást követte a magyarázat. Lendülettel, mosolygó arczczal, hangsúlylyal és taglejtéssel fejtegette a felolvasott szöveget. Lehetett látni minden mozdulatából, hogy nemcsak érti, hanem át is érzi azt, amit magyaráz. Miután minden oldalról megvilágította a felolvasott részt, iparkodott meggyőződni, hogy megértették-e azt tanítványai. Miért is hol az egyik, hol a másik tanulóval ujra meg ujra megbeszélte a már megmagyarázott szöveget, arcza pedig kigyulladt az örömtől, ha látta, hogy a tanítványok megértették és felfogták magyarázatát.”{712} A korábbi cikkében bemutatott külvárosi elemi iskola leírásához hasonlóan Beksits az al-Azhar jellemzésénél is kiemelte a piszkos környezetet és a gyér, elhanyagolt bútorzatot, pedig ez az épület-együttes hálóhelyként is szolgált számos diáknak és tanárnak.

Beksits cikke végén annak a véleményének adott hangot, hogy mindabból, amit a kairói egyetemen és általában Egyiptomban látott, csak arra tud következtetni, hogy az ókor nagysága a régmúltté, és az ország nyomába sem léphet a piramisépítők korának. Az egyetemi polgárokat tudatlanoknak nevezte, és azt állította, hogy az arabok eme iskolája „kilenczszáz éves fennállása óta egy tapodtat sem haladt előre a tudomány utján”{713}. Több mint meglepő következtetés ez az arab nyelvet nem beszélő, az al-Azhart egy napra meglátogató személytől, aki saját élményein kívül más (olvasott) forrást nem említett a tanulmányaiban. Pedig utazása időpontjában magyar nyelven is rendelkezésére állt egy olyan tanulmány, amelyet a kiváló, már a 19. század végén is nemzetközi hírnévnek örvendő orientalista, Goldziher Ignác írt az al-Azharról.{714}

Az arabul is kiválóan értő tudós 1874-ben több hónapot töltött a neves intézményben, és az ott tapasztalt élményeit a kairói oktatásügyi minisztériumban nyert adatokkal is kiegészítette. Műve nagyszerű lehetőséget kínál az összevető forráskritikára. Az összevetéshez és értelmezéshez fontos és kiváló kiindulópont az, amit a tanulmányi útjáról Goldziher megfogalmazott: „Mint látogatók lépünk az érdekes csarnokba, honnan a mohamedán tudományosság az iszlámvilág minden iránya felé szétsugárzik. Nem mint kíváncsi, de különben közönyös turisták, konzuli közvetítés útján könnyen nyerhető rendői engedéllyel, hanem mint résztvevő kultúrbarátok, kik e csarnokokban egy jobbról és balról, az európai áramlat hullámai által nyaldosott sziklát pillantunk meg, mely a keleti világban az idegen elemnek vakmerően és bámulatos szilárdsággal útját állja.”{715} Előképzettségükön, nyelvtudásukon kívül teljesen más volt tehát a két cikkíró nézőpontja, hozáállása is. Beksits a látogató, Goldziher pedig a résztvevő szemével tekinett az al-Azharban folyó munkára. Ebből következik természetesen az, hogy bár két évtizednyi különbséggel ugyan, de nagyjából ugyanazt látták, ám a látottakat (részben) eltérően értékelték. A keleti muszlim államokat jól ismerő Goldziher például már műve elején leszögezte (szöges ellentétben a kolonialista retorika elemeit hangoztató Beksits véleményével szemben), hogy „Nem az európaiasodás az, melytől a keleti mohamedán világ szellemi újjászületése várható. Nem az európai iskolának Damaszkuszba és Kairóba való átültetése az, mi a mohamedán világ szellemi életrevalóságát meg fogja menteni, hanem az, ami e fogékony társadalommal a középkorban a művelődés egyik legfényesebb korszakát teremtené meg: a haladás feltételeinek fejlesztése magának az iszlámnak a szervezetéből kiindulva? A belső fejlődés és haladás elemeinek fölébresztése.”{716}

Az al-Azhar működését jellemezve Goldziher kifejtette, hogy az egyszerre központi mecset és iskola, amelyet ráadásul számtalan külföldi is folyamatosan látogat, éppen ezért mindig hatalmas tömeg van a falai között. Alapos történeti áttekintést adva az intézmény múltjáról, a tudós azt is kifejtette, hogy a 19. század végén az iskolában békésen megfértek egymás mellett az iszlám különböző irányzatai, és mindegyiknek számos tanára és diákja volt ottjártakor.{717} Míg Beksits egyszeri látogatása alkalmával nem tudott pontos képet alkotni a mecset képzési rendjéről és a tanárok munkájáról, Goldziher ezek vonatkozásában is pontos, statisztikai adatokkal is alátámasztott ismertetést adott. Leírta például azt, hogy Egyiptomban egy 1871-es, az ország muftija által kiadott program szerint az al-Azhar tanári állásaira pályázóktól megkövetelték, hogy képesítő vizsgát tegyenek, csak ez után következhetett a kormány részéről a tanári kinevezés. „A tanárokat a kiállott vizsgálathoz képest három rangfokozat szerint osztályozzák. Az elsőrangú tanárnak mindazon 11 tudományszakból vizsgálatot kellett állnia, melyek az iszlámtudomány enciklopédiáját alkotják. Mielőtt azonban a jelölt e rangra emelkedik, okvetlen szükséges, hogy előbb mint másodrangú tanár hosszabb ideig működött legyen. (…) A másodrangra jelöltek hatnál több, a harmadrangra jelöltek ellenben hatnál kevesebb tantárgyból tartoznak vizsgálatot állani.”{718} Goldziher is kiemelte az al-Azharhoz kapcsolódó szálláshelyek, a rivak-ok szegényes berendezését (ami Beksitsnek is szemet szúrt), ám ő hozzátette, hogy mindennek az az oka, hogy a mecsetiskola messze kinőtte kereteit és lehetőséget, hiszen az eredeti (középkori) diák- és tanárlétszámhoz képest megsokszorozódott az iskolát látogató (és ott is lakó) személyek száma. Ugyanakkor kiemelte, ami a két évtizeddel oda látogató somogyi tanár kollégának nem tűnt fel, hogy a tehetős diákok nagy része a mecseten kívül keres magának szállást, „s erre a mecsetépület közvetlen közelében meglehetős olcsó áron bő alkalom nyílik”{719}.

Ami a tanítás tartalmát és módszereit illeti, Goldziher leírása – jóllehet, az iszlámot illetően összehasonlíthatatlanul mélyebb és alaposabb tudáson nyugszik, mint Beksitsé – tulajdonképpen alapvetően egybevág a somogyi tanár megfigyeléseivel. Hozzá hasonlóan ugyanis az orientalista tudós is kiemelte, hogy „mindenik eladás egy meghatározott szövegről szóló magyarázó kollégium, semmi más; s ez az előadási mód a mohamedán keleten rendszerint annyira megy, hogy az olvasásra kijelölt szövegen kívül még egy kommentár s a kommentár mellett sokszor még egy mellékkommentár is magyarázatra kerül. Még a mohamedán tudományos élet legjobb barátai sem tagadhatják, hogy e körök tudományos munkássága már évszázadok óta magán viseli a termékeny genialitás fokozatos enyészetének bélyegét.”{720}

Beksits egyiptomi tapasztalatait cikke harmadik és negyedik, befejező részében A szerzetesek elemi iskolái{721} illetve A szerzetesek közép iskolái{722} címmel tette közzé. Az elemi iskolákról szóló írását már felütésként sommás, az afrikai kultúrtörténetet negligáló kijelentéssel kezdi: „Európa a cultura nyomait a Nilus mentében képes Afrika belsejében legtávolabb felmutatni. A tengerparti városokban kisebb-nagyobb mértékben már találkozunk ugyan európai szokásokkal, de a szárazföldön csak a Nilus partján tudott legmesszebb beférkőzni a civilisatio. És ezt a hosszú szárazföldi útját Európának a kereszt és a szuronyok jelölik Afrikában.”{723} Ebből a három mondatból rögtön az is kiderül, hogy számos más, kolonialista gondolkodásmóddal jellemezhető európai (nyugati) kortársához hasonlóan, a világjáró középiskolai tanár is csakis azt tartotta civilizációnak, ami európai, a katonaság egyiptomi (afrikai) jelenlétét „a rend és a biztonság” őrizőjeként, a szerzeteseket pedig „a lelkieken kívül – a tanítás hirdetőjének” nevezte. Leírta, hogy Kairóban főleg ferencesek, vidéken pedig misszionáriusok tevékenykedtek a 19. század végén, és azt is kiemelte, hogy iskoláikban leginkább a bevándorlók gyermekeit tanítják, néhány helyi növendék kivételével. Az oktatás nyelveként a francia és angol mellett az olaszt említette, az arab nem szerepelt a szerzetesi iskolákban. Erre vonatkozóan Beksits igen különös magyarázatot talált: „Itt a bölcsők lakói is csak úgy alusznak jóízűen, ha a monoton arab dal a kellemes csengésű franczia és olasz dallal váltakozik.”{724} A ferencesek kairói iskoláinál is megemlítette, hogy azok levegőtlenek és piszkosak (cáfolva ezzel a korábbi cikkében írottakat, hogy ez valami arab sajátosság lenne…){725}, a misszionáriusok helouani iskolájával kapcsolatosan viszont – amelynek egyik nyilvános vizsga-ünnepségét 1895 februárjában ő maga is meglátogatta az osztrák-magyar konzullal – azt írta, hogy tisztaságát tekintve élenjáró, és Beksitset lenyűgözték az ott látott nevelési módszerek és oktatási eredmények is.{726}

Tanulmánysorozata negyedik, záró részében egy, a francia szerzetesek által fenntartott kairói kilencosztályos középiskoláról készített beszámolót. Az európai nyelveken és program szerint folyó tanításról Beksits két óra hospitálásával szerzett benyomásokat. A látott módszereket és a tananyagot nem más kairói, hanem a magyarországi középiskolák jellemzőivel vetette egybe. Ettől csupán abban az esetben tért el, amikor azt fejtegette, hogy a hazainál jóval hosszabb kairói óraközi szünetekben tornamutatványokat gyakorló fiúk kevésbé ügyesek magyar kortársaiknál. Ennek a „visszamaradásnak” az „okát” ugyanis abban látta, hogy „a déli népeknek véralkata (…) nagyban különbözik a mienktől. A meleg éghajlatbeliek nem mérkőzhetnek velünk a fáradalmak könnyű elviselésében. – A frèrek tanítványai tehát kiváló dicséretet érdemelnek, hogy jó kedvvel és ügyességgel tornáznak”.{727}

Tanulmánysorozatát Beksits Ignác azzal zárta, hogy bár ottjártakor kevés angol iskola volt Kairóban, biztos benne, hogy hamarosan az angol iskoláztatás jelenti majd az egyiptomi középiskolák alapját. Igaz, annak is hangot adott, hogy ezt a nagy „jótéteményt” az arabok nem fogadják kitörő örömmel: „Az arabok, daczára, hogy már sok jót tanultak az angoloktól, de még mindig bizonyos idegenkedéssel vannak azon dolgok iránt, a mik az angoloktól származnak; csak természetes tehát, hogy az angol iskolák sem örvendenek nálok valami nagy népszerűségnek. Pedig az angolok a népszerűsítésben is nagy mesterek. Ki versenyezhetne ugyanis azzal a néppel, a melynek a tél elül Kairóba vándorló hölgyei nem csak ingyen tanítják kézimunkákra és énekre a kairói leánykákat, hanem még különféle ajándékokkal is kedveskednek tanítványaiknak?”{728}

Összegzés

A fentiekben szerettük volna röviden áttekinteni – változatos forrásokra (tankönyvekre, monográfiákra, tanulmányokra) támaszkodva – az elmúlt körülbelül 150 év nyugati neveléstörténet-írásának iszlámra vonatkozó eredményeit, problémáit és hiányosságait. Ezt a vizsgálódást kiegészítettük annak – a lehetőségeinkhez képest legalaposabb – számbavételével, hogy európai nyelveken milyen középkori (a 7-15. század között keletkezett) muszlim pedagógiai műveket jelentettek meg a 19-20. század kiadói. Historiográfiai szempontú kutatásaink megerősítették, hogy – bár szép számmal születtek a témával kapcsolatos művek – az iszlám középkori nevelésügye máig nem foglalta el méltó helyét az egyetemes neveléstörténeti szak- és tankönyvekben. (Ez más, Európán kívüli területek kultúrtörténetét illetően is többnyire igaz.) Mintát jelenthetnek azonban azok az európai és amerikai szakmunkák, amelyek önmagában és az Európára gyakorolt hatása kapcsán is vizsgálták és bemutatták az iszlámot.

Kutatásaink jól érzékelhetően láthatóvá tették, hogy az iszlám nevelésügyéről szóló művekben minden korszakban mennyire tükröződött a történeti kor és a kutató személyisége, érdeklődése. A 19-20. század muszlim forrásokkal foglalkozó kutatói gyakran elsősorban saját koruk nevelés- és iskolaügyét érintő problémáihoz, törekvéseihez kerestek múltbeli kapaszkodókat. Az alábbi témakörök álltak például a kutatói érdeklődés homlokterében a középkori iszlám kapcsán: a tanulás kiterjesztése, az iskolahálózat kiépítése, fenntartása (19. század), az egész életen át tartó tanulás, a tanárok helyzete, a leánynevelés, a gyermekszemlélet, a más vallásúakkal szembeni tolerancia (20. század).

Kutatásaink megerősítik, hogy neveléstörténet-írásunk egyik lehetséges megújulási iránya és kitörési pontja lehet az iszlám kutatása. Magyarországon vissza kell térni a régi, ígéretes próbálkozásokhoz, és Goldziher Ignác nyomdokain, Garamszegi Lubrich Ágost, Fináczy Ernő, Prohászka Lajos és mások egyetemes neveléstörténetre vonatkozó koncepciói, gondolatai, valóban „egyetemes” történelemszemlélete nyomán újra fel kell vetni a világ teljesebb megismerésének igényét, természetesen támaszkodva a 3. évezred elejének időszakához köthető új eredményekre. Izgalmas, és saját történelmünkhöz is szorosan kapcsolódó, annak pontosabb feltárásához is fontos adalékokat szolgáltató feladatokat jelenthet a továbbiakban a térségünkben található, muszlim nevelésüggyel kapcsolatos források és elemzések számbavétele és értelmezése, például az egykori török hódoltsági területek, illetve az Osztrák-Magyar Monarchia által bekebelezett Bosznia-Hercegovina nevelés- és művelődéstörténetéről.

 

Jegyzetek

    511 A fejezet több olyan tanulmány és könyvfejezet átdolgozott és egybeszerkesztett változata, amelyeket a kötet szerzője a korábbi években az iszlám neveléstörténetéről, illetve annak kutatásáról írt. Például: Kéri Katalin: Muszlim nevelésügy a nyugati neveléstörténet-írásban. Neveléstörténet, 1. évf. 2004/3-4. sz., 5-23. o. [URL]; Uő.: „Egyetemes” neveléstörténet-írás – Iszlám neveléstörténet nélkül? Valóság, 44. évf. 2001/8. sz., 40-51. o. [URL]; Uő: Allah bölcsessége. Bevezetés az iszlám nevelés- és művelődéstörténetébe. Pro Pannonia Kiadó, Pécs, 2010. [URL]; Uő.: Adalékok Ibn Tufajl európai utóéletéhez. In: Az átmenet egyensúlya. Szerk.: Ferwagner Péter Ákos – Kalmár Zoltán. Áron Kiadó, Budapest, 2010. 30-40. [URL]; Uő.: Egy 800 éves modern könyv. Al-Zarnúdzsí útmutatója diákoknak. Neveléstörténet, 5. évf. 2008/3-4. sz., 110-121. o. [URL]

    512 E témáról l. pl.: Said, W. Edward: Orientalizmus. Európa, Budapest,2000. [URL]; Staud Géza: Az orientalizmus a magyar romantikában. Terebess, Budapest, 1999. 5-20. o. [URL]

    513 Haneberg, Daniel Bonifacius von: Abhandlung über das Schul- und Lehrwesen der Muhamedaner im Mittelalter. München, 1850. [URL]

    514 Delphin, Gaëtan: Fas, son université et l’enseignement superieur musulman. Paris, 1889. [URL]

    515 Ribera y Tarragó, Julian: La enseñanza entre los musulmanes españoles. Discurso leído en la Universidad de Zaragoza en la solemne apertura del curso académico de 1893 a 1894. Ario, Zaragoza, 1893. [URL]

    516 Ribera y Tarragó, Julian: Disertaciones y opúsculos I. Madrid, 1928. 229-350. o.

    517 Dozy, Reinhart Pieter Anne: Histoire des musulmans d’Espagne jusqu’à la conquête de l’Andalousie par les Almoravides. I-III. Paris, 1932. [URL]

    518 L. erről: Compayré, Gabriel: Abelard and the origin and early history of Universities. London, 1893 [1902-es kötet: URL]; Makdisi, George: Madrasa and University in the Middle Ages. Studia Islamica, Paris, 1970/32. 255-264. o. [URL]; Makdisi, George: The Scholastic method in medieval education: an inquiry into its origins in law and theology. Speculum, 1974/XLIV/4. 640-661. o. [URL]; Makdisi, George: Interaction between Islam and the West. In: Medieval Education in Islam and the West, International Colloquia of la Napoule. Librairie Orientaliste P. Geuthner, Paris, 1977. 287-309. o.; Makdisi, George: Suhba et riyása dans l’enseignement médiéval. In: Recherches d’islamologie. Recueil d’articles offert à Georges C. Anawati et Louis Gardet par leurs collègues et amis. Éd. de l’Institut Supérieur de Philosophie Louvain La-Neuve, Louvain, 1977. 207-221. o.; Makdisi, George: The rise of colleges-institutions of learning in Islam and the West. Edinburgh University Press, Edinburgh, 1981.

    519 Ribera y Tarragó: Disertaciones y opúsculos… i. m. 244-245. o.

    520 Ide sorolhatók például a ritmikus prózában, versben, rímekkel gazdagítva megfogalmazott tananyag-részek; a tanulást könnyítő ábrák, ornamentikák, táblázatok; a dallammal kísért szövegrészek; a szám-misztikához kapcsolódó feladatok; a szimbólumok összetett hálózata stb. L. erről pl.: Kuhne Brabant, Rosa: Algunos aspectos de la literatura didáctica entre los medicos arabes. In: Actas de las II. Jornadas de Cultura arabe e islamica 1980. Instituto Hispano-Arabe de Cultura, Madrid, 1980. 273-280. o. [URL]

    521 L. erről pl.: Anawati, Georges Chehata: Classification des sciences et structure des summae chez les auteurs musulmans. Revue des études islamique, 1976/44. 61-70. o.; Kéri Katalin: Tudományok és tanulmányi tervek a középkori iszlám világában. In: Muszlim művelődéstörténeti előadások. Szerk.: Tüske László, Pécs, 2001. Iskolakultúra Könyvek 10. 46-67. o. [URL]

    522 L. erről a témáról önálló munkáját is: Ribera y Tarrago, Julian: Bibliofilos y bibliotecas en la España musulmana. [URL] In: Disertaciones y opusculos I. i. m. 181-228. o.

    523 Vernet, Juan: El islam en España. Mapfre, Madrid, 1993; Uő: Lo que Europa debe al islam de España. El Acantilado, Barcelona, 1999. [URL]

    524 Goldziher Ignác: A spanyolországi arabok helye az iszlám fejlődése történetében, összehasonlítva a keleti arabokéval. In: Az iszlám kultúrája. I-II. Gondolat, Budapest, 1981. Szerk.: Simon Róbert. 73-181. o. [Goldziher I. székfoglalója. Budapest, 1877. URL]

    525 Arminjon, Pierre: L’Enseignement, la Doctrine et la Vie dans les Universités Musulmanes d’Egypte. Félix Alcan, Paris, 1907. [URL]

    526 Talas, Asad: La Madrasa Nizámiyya et son Histoire. Geuthner, Paris, 1939.

    527 Totah, Khalil A.: The Contribution of the Arabs to Education. Columbia University, New York, 1926. [URL]

    528 Idézi: Olga Kattan. In: Az-Zarnuji, Burham Ad-Din al-: Instrucción del estudiante: el método de aprender. Libros Hiperión, Madrid, 1991. Trad., introd.: Kattan, Olga. 26. o. [URL]

    529 L. erről: Khan, Mohammed Abdul Mu’id: The Muslim theories of education during the Middle Ages. Islamic Culture, 1944/XVIII. 418-433. o.

    530 Shalaby, Ahmad: History of Muslim Education. Dar al-Kashshaff, Beirut, 1954. [URL]

    531 Arberry, Arthur John: Foreword. Uo. „G” jelzésű oldal

    532 Tritton, Arthur Stanley: Muslim Education in the Middle Ages. Luzac & CO. Ltd., London, 1957.

    533 Uo. VII. o.

    534 E helyen is megjegyzendő az, hogy a középkori muszlimok körében az iskoláztatás (az írni-olvasni tudás) mértéke alapvetően függött attól, hogy melyik korszakban, melyik helyszínen élt valaki. Az iskolák kialakulása és virágzása például leginkább a városi létformához köthető stb.

    535 Tritton, Arthur Stanley: Belief and Practices. Hutchinson’s University Library, London, 1951. [URL]; és Uő.: Muslim Theology. Luzac & CO. Ltd., London, 1947.

    536 Dodge, Bayard: Muslim Education in Medieval Times. The Middle East Institute, Washington, 1962. [URL]; Sokat idézett műve még: Uő.: Al-Azhar, A Millennium of Muslim Learning. Middle East Institute, Washington, 1961.

    537 Helyesen: muszlim!

    538 I. Cultural activities and institutions (1-31. o.) és II. Development of the subjects of the curriculum (31-90. o.)

    539 A muszlim országok nagy részében ez tulajdonképpen napjainkban is így van.

    540 Arab nyelvű kiadása Európában: Al-Bukhári: Kitáb al-Dzsám’ al-Szahih. I-IV. Publié par: Krehl, M. L. – Juynboll, T. W.; In: Le Recueil des Traditions Mahométanes. Brill, Leiden, 1862-1908. [URL]

    541 A mű újabb kori arab nyelvű kiadása al-Rabí’ ibn-Szulajmán szerkesztésében, Kairóban jelent meg (Al-Amíríyah Press, 1903.)

    542 Nakosteen, Mehdi: History of Islamic Origins of Western Education, A. D. 800-1350. University of Colorado Press, Boulder, Colorado, 1964.

    543 Uo. X-XI. o.

    544 Szerepel például a műben Ibn al-Nadim Al-Fihriszt című művének tartalomjegyzéke; részletek a muszlim pedagógiai filozófia, nevelés-etika klasszikusainak műveiből, például al-Ghazálí, Szá’di munkáiból; annotált katalógus egyéb, szövegszerűen nem idézett pedagógiai munkákról stb.

    545 Brockelmann, Carl: Geschichte der Arabischen Literatur. [Leipzig, 1909. URL] Weimar-Berlin, 1898-1902. (Újabb kiadása: Leiden, 1996). L. erről: Brockelmann Online. In: Brill Online Reference Books. [URL]

    546 Nakosteen: History of Islamic Origins of Western Education… i. m. 76. o.

    547 Franciául lásd: Traité de l’éthique. Institut Français de Damas, Damas, 1969. Trad.: Arkoun, Mohamed (a mű második kiadása: 1988); angolul: The Refinement of Character. Trad.: C. Zurayk, Beyrouth, 1968.

    548 Miskawayh, Ibn: Ta’dib al-akhlaq. Maktabat Muhammed ’Ali Sabih, Le Caire, 1959.

    549 Nizam oul-Moulk: Siasset Namèh. Traite de gouvernement. Ed.: Schefer, Charles Henri August; Ernest Leroux, Libraire de la Societe Asiatique de l’Ecole des Langues Orientales Vivantes, Paris, 1891. [URL]

    550 Zakhoder, Borisz Nyikolájevics (1898-1960) neves orosz orientalista volt.

    551 Nizam al-Mulk: The Book of Government or Rules for Kings Nizam al-Mulk. Ed., transl. Hubert Darke; London, 1960., 1978. és 2002, 2006 [URL]; Lásd erről: [URL]

    552 Browne, Edward G.: A Literary History of Persia. From the Earliest Times until Firdawsh. Elibron Classics, London, 2002. [URL] és [URL]

    553 Qabus nama. In: Encyclo – Online Encyclopedia. [URL]

    554 The Nasihat-nama, known as Qabus-nama, of Kai Ka’us b. Iskandar b. Qabus b.Washmgir. E. J. B. Gibb Memorial Series, new series, No. 18. Luzac, London, 1951. [URL]; A Mirror for Princes the Qabus Nama. Trans.: Levy, Reuben; Dutton, New York, 1951. és The Cresset Press, London, 1952. [URL]

    555 Nakosteen: History of Islamic Origins of Western Education… i. m. 78. o.

    556 Buch des Kabus. Berlin, 1811. Ford.: Heinrich Friedrich von Diez. [URL]

    557 Le Cabousname ou Livre le Cabous. Paris, 1886. Trans.: Amédée Querry.

    558 Querry, Amédée: Recueil de lois concernant les musulmans schyites, 2 vols., Paris, 1871-72. [URL]

    559 Ghazálí, al-: O, Youth. The American Press, Beirut, Syria, 1933. Ford.: Scherer, George H. [URL]; Megjegyzés: a kötet tartalmazza a fordítás alapjául szolgáló kézirat másolatát. Francia és arab nyelvű együttes kiadás: Lettre au disciple – Ayyuhá al-walad. Ed. UNESCO, Beyrouth, 1951 és 1969.; Ghazäli, al-: Ih’yá ’ulúm al-dîn ou vivification des sciences de la foi. Librairie Max Besson, Paris, 1955. Trad.: G. H. Bousquet; Ghazálí, al-: Counsel for Kings. Oxford University Press, London, New York, Toronto, 1964. Trad.: Bagley, F. R. C. Elektronikus formában (több nyelven) a szövegeket l.: Al-Ghazali web-site. [URL]

    560 Sa’adi címszó. In: Pallas Nagy Lexikona. [URL]

    561 Eastwick, Edward Backhouse: Gulistan or Rose Garden transl. w. notes and a life of the author. Hertford, 1852., majd Trubner, London, 1880.; Octagon Press, London, 1979. és 1996.

    562 The Bustan of Saadi (The Garden of Saadi): Translated from Persian with an introduction by A. Hart Edwards. Műveiből angol nyelvű szemelvényeket l. még: Nakosteen: History of Islamic Origins of Western Education… i. m. 107-142. o.

    563 Szádi Gulisztánja vagy Rózsáskert. Budapest 1889. [URL]

    564 Szádi: Rózsáskert. Európa, Budapest, 1961. A verseket fordította: Képes Géza, a prózai részeket: Bodrogligeti András. [URL]

    565 Pl. az alabbi m.ben: Marquet, Yves: La philosophie des Ihwan al-Safa de Dieu à l’homme. Universite de Lille III., Lille, 1973.

    566 Rasa’il Ikhwan al-Safa’ Wa-khullan al-wafa’. I-IV. Dar Sadir, Beirut, 1957.

    567 The Case of the Animals Versus Man before the King of the Jinn. A tenth-century ecological fable of the Pure Brethren of Basra. Twayne Publishers, Boston, 1978. Trad.: Leen Evan Goodman [URL]

    568 Bausani Alessandro: L’Enciclopedia dei Fratelli della Purità. Istituto universitario orientale, Naples, 1978.

    569 Diwald, Susanne: Arabische Philosophie und Wissenschaft in der Enzyklopädie Kitab Ikhwan al-Safa’ (III) Die Lehre von Seele und Intellekt. Harrassowitz, Wiesbaden, 1975. [URL]

    570 Tibawi, Abdul-Latif: ’Ikhwan as-Safa’ and Their Rasa’il: A Critical Review of a Century and a Half of Research. Islamic Quarterly, 1955/1. 28-46. o.

    571 Marquet, Yves: La philosophie des Ihwan al-Safa’ (The Philosophy of the Brethren of Purity). Société Nationale d’Édition et de Diffusion, Algiers, 1975.

    572 Netton, Ian Richards: Muslim Neoplatonists: An Introduction to the Thought of the Brethren of Purity (Ikhwan al-Safa’), Allen & Unwin, London, 1982. [URL]

    573 A műről készített tanulmányunkat l.: Kéri Katalin: Egy 800 éves modern könyv. Al-Zarnúdzsí útmutatója diákoknak. Neveléstörténet, 5. évf. 2008/3-4. sz., 110-121. o. [URL]

    574 Az-Zarnuji: Ta’lim al-Muta’allim – Tariq at-Ta’allum. Instruction of the Student: The Method of Learning. Transl., introd.: Grunebaum, G. E. von – Abel, Theodora M.; King’s Crown Press, New York, 1947. 6. o. [URL] és [URL]

    575 Kattan, Olga: Estudio preliminar. In: Az-Zarnuji: Instrucción del estudiante. El método de aprender. Libros Hiperión, Madrid, 1991. 24-26. o. [URL]

    576 Brockelmann, Carl: Geschichte der Arabischen Literatur. Weimar – Berlin, 1898-1902.

    577 Association des amis d’Abraham Ecchellensis.

    578 Zarnuji, Burhan ad-Din az-: Ta’lim al-muta’allim – tariq at-ta’allum. Leipzig, Baumgartner, 1838. [URL] és [URL]

    579 Grunebaum, G. E. von – Abel, Theodora M. i. m. [URL] és [URL]

    580 Kattan, Olga: Estudio preliminar. In: Az-Zarnuji: Instrucción del estudiante. El método de aprender. Libros Hiperión, Madrid, 1991. [URL]

    581 Pelita penuntut: terjemahan daripada risalah Ta’alim Al-Muta’allim. Al-Hidayah Pubsh., Kuala Lumpur, 2005.

    582 Például az alábbi kiadás: Beirut, 1990., Dar-Ihyá al-Turáth al Arabí.

    583 Mp3: [URL]

    584 Views on education in medieval Arabic text. [URL]

    585 L. róla: Kéri Katalin: Adalékok Ibn Tufajl európai utóéletéhez. In: Ferwagner Péter Ákos – Kalmár Zoltán (szerk.): Az átmenet egyensúlya. Áron Kiadó, Budapest, 2010. 31-40. o. [URL]

    586 Ibn Tufajl: A természetes ember. Gondolat, Budapest, 1964. Fordította: Katona Tamás. [URL] és Ibn Tufayl: El filósofo autodidáctico. Publicaciones de las Escuelas de Estudios Arabes, Madrid, 1948. Trad.: González Palencia Angel.

    587 Conrad, L. Lawrence: Research Resources on Ibn Ṭufayl and Ḥayy Ibn Yaqẓān. In: Conrad, L. Lawrence (ed.): The World of Ibn Ṭufayl: Interdisciplinary Perspectives on Ḥayy Ibn Yaqẓān. Brill, Leiden – New York – Köln, 1996. 267-294. o. [URL]

    588 A zsidó tudós munkásságról l.: Hayoun, R. Maurice: La Philosophie et la Théologie de Moïse de Narbonne 1300-1362. Texts and Studies in Medieval and Early Modern Judaism 4. Mohr Siebeck, Tübingen, 1989. [URL]

    589 A kommentárjairól szóló elemzést l: Uo. 79., 137-139., 168-171. o. és a zsidó fordító munkájáról l. az alábbi elemző tanulmányt: Miller, Larry B.: Philosophical autobiography: Moshe Narboni’s introduction to his commentary on Ḥayy Ibn Yaqẓān. In: Conrad, L. Lawrence (ed.): The World of Ibn Ṭufayl… i. m. 229-238. o.

    590 Róla és angol arabista kortársairól l. például: Toomer, Gerald J.: Eastern Wisdom and Learning. The Study of Arabic in Seventeenth-Century England. Oxford University Press, New York, 1996. [URL]

    591 H. Hall, Oxford, 1671.

    592 Abentofail. [URL]

    593 Het leeven van Hai ebn Yokdhan. J. Rieuwertsz, Amsterdam, 1672. [URL]

    594 The History of Hai Eb’n Yockdan, an Indian Prince: or, the Self-Taught Philosopher. Oxon, 1671. [URL]

    595 An Account of the Oriental Philosophy… London, 1674.

    596 Adriaan Reland pontosította a korábbi holland verziót, és szintén Amszterdamban jelent meg, Willem Lamsveld kiadásában. Ennek második kiadása pedig 1721-ben Utrechtben, Hendrik Schouten nyomdájában látott napvilágot.

    597 The Improvement of Human Reason, exhibited in the life of Hai ebn Yokdhan. E. Powell, London, 1708. [URL]; (Megjegyzés: ez alapján a fordítás alapján kisebb-nagyobb kiegészítésekkel és pontosításokkal több is készült a későbbi évszázadokban. L. erről: Conrad i. m. 278. o.)

    598 A History of Muslim Philosophy. 538. o. és Conrad i. m. 278. o.

    599 The Life and Surprizing Adventures of Don Antonio de Trezzanio, who was selfeducated, and lived forty-five years in an uninhabited island in the East Indies. H. Sergeant, London, 1761. L. erről: Conrad i. m. 278. o.

    600 The Awakening of the Soul: a Philosophical Romance. Orient Press, London, 1904. [URL]

    601 The History of Hayy ibn Yaqzan. Chapman and Hall, London, 1929. [URL]

    602 Conrad i. m. 279. o.

    603 Atiyeh, George N.: Hayy, the Son of Yaqẓān In: Medieval Political Philosophy. Ed.: Lerner, Ralph and Mahdi, Muhsin. Gfree Press of Glencoe, Toronto, 1963. 134-162. o.

    604 Ibn Tufayl’s Hayy ibn Yaqzân: a Philosophical Tale. Ford., bevez.: Goodman, Lenn Evan, Twayne, New York, 1972. [URL]

    605 The Journey of the Soul: the Story of Hai ibn Yaqzan as told by Abu Bakr Muhammad bin Tufail. Ford.: Kocache, Riad; Octagon Press, London, 1982.

    606 Megjegyzes: Mendez Bejarano, Mario: Accion de los musulmanes en la cultura española. In: Historia de la filosofia en España hasta el siglo XX. [URL] című műve (Renacimiento, Madrid, 1927.) 55. oldalán ezt a fordítást helytelenül holland nyelvűnek jelöli.

    607 A History of Muslim Philosophy… i. m. 538. o.

    608 [URL]

    609 Menéndez Pelayo, Marcelino (1982-1991): Epistolario. Fundación Universitaria Española, Madrid, 183. o.

    610 Abentofail: El filósofo autodidacto, novela psicológica traducida directamente del árabe por Francisco Pons Boigues, con un prólogo de Marcelino Menéndez Pelayo, Colección de estudios árabes, Zaragoza, 1900. LVI+250 págs. (Ennek a műnek létezik egy facsimile kiadása, amelyet Marcial Pons adott ki; Madrid, 1998.)

    611 Serrano de Haro, Augustín (ed.): Aben Tofayl y el filósofo autodidacto. La Comercial, Guadix, 1926.

    612 Ibn Tufayl: El filosofo autodidacto (Risala Hayy ibn Yaqzan), nueva traduccion española por Angel Gonzalez Palencia, Publicaciones de las Escuelas de Estudios Arabes de Madrid y Granada, Madrid, 1934. (Második kiadás: CSIC, Madrid, 1948.) Az 1948-as kiadás alapján készült elektronikus szövegváltozat: [URL]. Ez a változat Ockley műfordításának 1708-as londoni kiadása metszeteinek felhasználásával készült.

    613 Bergua, José (ed.): Abentofail: El filósofo autodidacto. Ediciones Ibéricas, Madrid, év nélkül (1930-as évek). Második kiadás: Ediciones Ibéricas, Madrid, 1965. [URL] (Megjegyzés: A mű együtt jelent meg Descartes: Értekezés a módszerről / Discurso del método…/ című művének spanyol fordításával.); Abentofáil: El filósofo autodidacto. Colección Austral (n° 1195), Espasa-Calpe, Buenos Aires, 1954. (Megjegyzés: ez a kiadás Francisco Pons Boigues fordítását követi.); Abuchafar Abentofail (1987): El filósofo autodidacto. Ediciones Obelisco, Barcelona. (Megjegyzés: ez a kiadás Francisco Pons Boigues fordítását követi.) Tornero, Emilio (ed.): Ibn Tufayl: El filósofo autodidacto. Editorial Trotta, Madrid, 1995. [URL] Egy 1934-es kiadás (Ángel González Palencia) [URL]

    614 Hayy Bin Yaqzan. (ed.: Amín, Ahmad), Dar al-Ma’arif, Kairó, 1966.

    615 Zindah-i Bedar. (ed. Frouzanfar, B. Z.) Teheran, 1956.

    616 Ibn Tufail: Hayy Bin Yaqzan. (Transl.: Siddíqi, Zafar Ahmad) Aligarh, 1955. Megjegyzés: a műről ugyanitt az alábbi elemzés született a fordító tollából: Siddíqi, Zafar Ahmad: Philosophy of Ibn Tufayl. Aligarh Muslim University, Faculty of Arts, Publications Series; vol. 18., Aligarh, 1955 [1963: URL]

    617 Például az alábbi változatokban: Les Prolégomènes d’Ebn Khaldoun. E. Quatremère, Paris, 1858. 3 vols. (franciául ugyanez 1863-ban jelent meg, l. alább!) [URL] [URL] [URL]; Muqaddimat Ibn Khaldun [L’introduction à l’histoire d’Ibn Khaldun], éd. ’Abd a-Wahid Wafi, 4 vol., Le Caire, 1957.; Ibn Khaldun, Abdurahman M.: Mokaddimat Ibn Khaldoun, Ed. Darweesh al-Jawydi, al-Maktaba al-Asriyah, Sidon-Beirut, 1995.

    618 Les Prolégomènes d”Ebn Khaldoun. Trad. de W. M. de Slane, Paris, 1863. 3 vols. [URL] [URL] [URL]; Ibn Khaldun: Discours sur l’histoire universelle (al-Muqaddima ). Trad.: V. Monteil, Sindbad, Paris, 1978. 2e édition, 3 vols.

    619 Ibn Khaldun: The Muqaddimah, An Introduction to History. Trad.: Franz Rosenthal, Bollingen Series XLIII. Princeton University Press, Princeton, 1967. 3 vols. [1. URL] [3. URL]

    620 Ibn Khaldun: Muqaddimah. Trad.: Zahir Kadiri, UGAN, Istanbul, 1988. 3 vols.

    621 Ibn Jaldún: Introducción a la historia universal. Al-Muqáddima. FCE, México, 1977, trad. Juan Feres, estudio preliminar, revisión y apéndices Elías Trabulse. [URL]

    622 Hassan Ali Jamsheer: Ibn Chaldun (1332-1406). Muqqadima – Historia – Historiozofia. Wydawnictwo Naukowe Ibidem, Łodz, 1998. [URL]; Hassan Ali Jamsheer: Ibn Chaldun i jego Muqaddima. Antologia myśli społeczno-polityczne. Wydawnictwo Naukowe Ibidem, Łodz, 2002.

    623 Részleteit magyarul l.: Ibn Khaldún: Bevezetés a világtörténelembe. Ibn Khaldún: Bevezetés a világtörténelembe, Osiris, Budapest, 1995. Fordította, jegyzetekkel és bevezetéssel ellátta: Simon Róbert. [URL]

    624 Garrot Garrot, José Luis: Recepción de Ibn Jaldún en la historiografía española. In: Garrot Garrot, José Luis – Quesada Martos, Juan (eds.): Miradas españolas sobre Ibn Jaldún. Ibersaf, Madrid, 2008. 25. o. [URL]

    625 Campanini, Massimo (ed.): Studies on Ibn Khaldún. Polimetrica, International Scientific Publisher, Milano, 2005. [URL]

    626 Balty-Guesdon, M. G.: Le Bayt Al-Hikma de Baghdad. Arabica, 1992/vol. 39. Éd. Brill, Leiden. 131-150. o. [URL]

    627 Faruqi, Ziyaoul Hasan: Madrasa Nizamiya of Baghdad. Studies in Islam, 1980/XVII:1. 1-7. o.

    628 L. pl.: Makdisi, George: Madrasa and University in the Middle Ages. Studia Islamica, 1970/32. Paris, 255-264. o. [URL]

    629 Sourdel-Thomine, Janine: Locaux d’enseignement et madrasas dans l’islam médiéval. Revue des Études Islamiques, 1976/44. 185-197. o. [URL]

    630 Sourdel, Dominique: Réflexions sur la diffusion de la madrasa en Orient du XIe au XIIIe siècle. Revue des Études Islamiques, 1976/44. 165-184. o. [URL]

    631 Anawati, C. G.: Classification des sciences et structure… i. m.

    632 Guerrero, Ramon Rafael: Una introducción de al-Färäbi a la filosofia. Al-Qántara [URL], Madrid, 1984/V. 5-14. o.

    633 Monés, Hussain: Clasificación de las ciencias según Ibn Hazm. Revista del Instituto de Estudios Islámicos [URL], 1965-66/vol. XIII. Madrid. 7-15. o.

    634 Pellat, Charles: Les Encyclopédies dans le monde arabe. In: Études sur l’histoire culturelle de l’islam (VIIe-XVe siècle). Variorum, London, 1976. 631-658. o.

    635 Khan, Mohammed Abdul Mu’id: The Muslim Theories of Education During the Middle Ages… i. m. (Műve adatait l. az {529} jegyzetszám alatt!)

    636 Alonso, Manuel: Las fuentes literarias de Domingo Gundisalvo. Al-Andalus, Madrid, 1946/11. 159-173. o. [URL]

    637 Madkour, Ibrahim Bayyumi: Les traducteurs chrétiens et la science arabe. In: Recherches d’islamologie. Recueil d’articles offert à Georges C. Anawati et Louis Gardet par leurs collègues et amis. Éd. de l’Institut Supérieur de Philosophie Louvain-La-Neuve, Louvain, 1977. 201-205. o. [URL]

    638 Menendez Pidal, Gonzalo: Cómo trabajaron las escuelas alfonsíes. Nueva Revista de Filología Hispánica. 1951/V/4. El Colegio de México, México D. F., Harvard University, Cambridge, Mass. 363-380. o.

    639 Például: Contamine, Geneviève (ed.): Traduction et traducteurs au Moyen Age. Actes du colloque international du CNRS organisé à Paris, Institut de recherche et d’histoire des textes les 26-28 mai 1986. CNRS, Paris, 1989. [Lásd még: URL]

    640 L. erről például: Ávila, María Luisa: Las mujeres «sabias» en al-Andalus. In: Viguera, María J. (ed.): La mujer en al-Andalus – Reflejos históricos de su actividad y categorías sociales. Seminario de Estudios de la mujer – Ediciones de la UAM, Andaluzas Unidas, Sevilla, 1989. 139-184. o. [URL]; Valencia, Rafael: Tres maestras sevillanas de la época del califato Omeya. Uo. 185-190. o.; Lopez de la Plaza, Gloria: Mujeres educadas / mujeres cultas – regla o libre elección en el islam andalusi. In: Graiño, Cristina Segura (ed.): La voz del silencio I. Fuentes directas para la historia de las mujeres (siglos VIII-XVIII). Asociación Cultural Al-Mudayna, Madrid, 1996. 9-22. o.

    641 L. erről például: Kuhne Brabant: Algunos aspectos de la literatura didáctica… i. m. [URL]

    642 L. erről például: Tibawi, Abdul-Latif: Philosophy of Muslim Education. Islamic Quarterly, 1957/4. 78-89. o.

    643 Például az alábbi könyv egyes részletei: Vadet, Jean-Claude: Les idées morales dans l’islam. P.U.F. Paris, 1987. Lásd Monnot, Guy könyvajánlóját: [URL]

    644 L. erről: Compayré, Gabriel: Histoire de la pédagogie. Delaplane, Paris, 1886. [URL]

    645 Williams, Samuel G.: A History of Medieval Education. C. W. Bardeen Co., New York, 1903. [URL]

    646 Cubberley, E. P.: The History of Education. Hougthon Mifflin, Boston, 1920. [URL]

    647 Hart, Joseph K.: Creative Moments in Education. Henry Holt and Co., New York, 1931.

    648 Eby, Frederick: The History and Philosophy of Education. Prentice-Hall, New York, 1940.

    649 Knight, E. W.: Twenty Centuries of Education. Ginn and Co., New York, 1940. [URL]

    650 Wilds, Elmer H.: The Foundations of Modern Education. Farrar and Rinehart, New York. 1961.

    651 Frost, S. E.: Essentials of History of Education. Barron’s Educational Series, Brooklyn, 1947.

    652 Mulhern, James (1959): A History of Education – A Social Interpretation. Ronald Press, New York.

    653 L’éducation dans le monde islamique médiéval. In: Mialaret, G. – Vial, J. (dir.): Histoire mondiale de l’éducation I. Presses Universitaires de France, Paris, 1981. 263-280. o.

    654 Makdisi, George – Sourdel, Dominique – Sourdel-Thomine, Janine (org.): L’enseignement en islam et en Occident au moyen age. Librairie Orientaliste Paul Geuthner S. S., Paris, 1977.

    655 Chabchoub, Ahmed: Miskawaieh. In: Premiers pédagogues: de l’Antiquité à la Renaissance. ESF Éditeur, Paris, 2002. Dir.: Jean Houssaye. 175-188. o. [URL]

    656 Morsy, Zaghloul (dir.): Penseurs de l’éducation. Perspectives. I-IV. UNESCO, BIE, Paris, 1995. Megjegyzés: ebben a négy, az egyetemesség igényével fellépő kötetben 101, a nevelés történetéből kiemelkedő gondolkodó kapott helyet. Közülük kilencen reprezentálják a muszlim pedagógiai gondolkodást. (A magyarországit ketten: Eötvös József és Trefort Ágoston.)

    657 Galino, María Ángeles: Historia de la educación I. Edades antigua y media. Gredos, S. A., Madrid, 1968. [URL]

    658 Jimenez, Alberto: Historia de la Universidad española. Alianza, Madrid, 1971. [URL]

    659 Capitán Díaz, Alfonso: Historia de la educación en España. Dykinson, Madrid, 1991.

    660 Vernet, Juan: La educación en la Hispania musulmana. In: Delgado, Buenaventura (ed.,): Historia de la educación en España y América I. La educación en la Hispania antigua y medieval. Fundación Santa María, Morata, Madrid, 1992. 179-204. o. [2. kötet URL] [3. kötet: URL] vagy [URL]

    661 León, Esteban – Martín, Ramón Lopez: Historia de la enseñanza y de la escuela. Tirant lo Blanch, Valencia, 1994. [URL]

    662 Utazásairól, személyéről hatalmas mennyiségű magyar és külföldi szakirodalom áll rendelkezésre. Ebből l. például: Bendefy László: Az ismeretlen Juliánusz. A legelső magyar ázsiakutató életrajza és kritikai méltatása. Budapest, 1936. [URL]; Uő.: Fr. Julianus utazásának kéziratos kútfői. Budapest, 1937. [URL]; Uő.: Magna Hungaria és a Liber Censuum. Kéziratos kútfők fr. Julianus utazásáról: Richardus beszámolója és Julianus levelei. Budapest, 1943. [URL]; Julianus barát és a Napkelet fölfedezése. Ford.: Györffy György, Gy. Ruitz Izabella. Budapest, 1986. stb.

    663 Műveinek és a róla írott életrajzi munkáknak és egyéb tanulmányoknak a felsorolása messze meghaladja ennek a munkának a kereteit. L. erről például: Kőrösi Csoma Sándor bibliográfia és dokumentáció. [URL]

    664 Magyar Hírmondó, 1780. „Szent-András havának 11-ik napjánn, Szombatonn költ” [november 11.] 91. levél (I. Tudománybéli dolgok), 738-739. o. [a 398-as pdf-lapon: URL]

    665 „Nálunk (…) 1848 óta bizonyos erkölcsi hálaérzet vert gyökeret a törökség iránt…” M. N.: A mohammedánság helyzete Boszniában. Budapest, 1900. 46. o.

    666 Vass Előd: Goldziher Ignác és az iszlamológia Magyarországon. In: Goldziher Ignác: Az iszlám. Magvető, Budapest, 1980. 510. o. [URL]

    667 Életútjáról, műveiről és a róla szóló irodalomról l.: [URL]

    668 Életrajzi adatait, főbb műveinek bibliográfiai leírását l.: Magyar Zsidó Lexikon. (Az 1929-ben Ujvári Péter szerkesztésében megjelent kötet internetes változata.) Projektvezető, szerkesztő: Nagy Péter Tibor. Budapest, 2006. [URL]

    669 Életéről, műveiről l.: Bene István: Karácson Imre élete és művei. (1863-1911) Halálának 25. évfordulója alkalmából. Győr, 1936. (Klny. a Győri Szemlé-ből) [URL]; Dévényi Iván: A török levéltárak legnagyobb magyar ismerője. Vigília 1964/1. 62-64. o. [URL]

    670 Erődi Béla eredeti vezetékneve Harrach volt. Életéről, műveiről l. Szinnyei József adatait: [URL]

    671 Pl.: A Korán. A törökök társadalmi és vallási törvénykönyve. Kiadja Szokolay István, Pest, 1856.

    672 Életéről l.: Simon Róbert: Goldziher Ignác – Vázlatok az emberről és a tudósról. Osiris, Budapest, 2000. [URL]

    673 L. erről: Goldziher Ignác: Napló. Magvető, Budapest, 1984, 1985 [URL]

    674 Richtmann Mózes: Arab vonatkozású tanulmányok magyar nyelven az utolsó négy évtizedben. In: Keleti tanulmányok – Goldziher Ignácz születésének hatvanadik évfordulójára írták tanítványai. [URL] Hornyánszky, Budapest, 1910. 65-96. o. [URL] vagy [URL]

    675 Uo. 95. o.

    676 Apáczai Csere János: Magyar Encyclopaedia. Szépirodalmi Kiadó, Budapest, 1959.; lásd: Magyar encyclopaedia, az az minden igaz es hasznos böltseségnek szep rendbe foglalása és magyar nyelven világra botsátása / Apatzai Tsere Janos által… Ultrajecti [Utrecht] : ex officina Joannis a Waesberge, 1653[-1655] [URL]

    677 Életművének tanulmányozásához hasznos kalauz a tanítványai által elkészített bibliográfia. L.: Keleti tanulmányok… i. m. 7-62. o.

    678 L. pl.: Verédy Károly (szerk.): Paedagogiai encyclopaedia különös tekintettel a népoktatás állapotára. Athenaeum, Budapest, 1886. L.: az Afrika nevelési állapota és az Arab tudományosság és nevelés címszavakat, 3-8. és 37-38. o. [URL]

    679 Goldziher Ignác: Az iszlám. Budapest, 1881. hasonmás kiadása: Magvető, Budapest, 1980.; Lásd még: Goldziher Ignácz: Az iszlám Franklin – Révai. Budapest, 1900 [URL]

    680 Goldziher Ignác: Muhammedán főiskolai élet. Budapesti Szemle, 1879. 20. k., 40. sz., 302-323. o. [URL]

    681 Asbóth János: Utazás Egyiptomban és Palesztínában. Budapest, 1883.

    682 Éppen ezzel kapcsolatosan merült fel az újabb évek magyarországi szakirodalmában is az – a muszlimok által felvetett és kiigazított – probléma, hogy a muszlimokat nem helyénvaló mohamedánoknak nevezni, hiszen ők nem Mohamedben hisznek (aki számtalan prófétájuk közül csupán az egyik, bár az utolsó), hanem Allahban, Allah kinyilatkoztatásaiban, és mindent az ő nevében tesznek. („Biszm’ Illáhi al-rahmáni al-rahím”: „Az Irgalmas és Könyörületes Isten nevében”)

    683 Verédy: Paedagogiai encyclopaedia… i. m. 5. o. [URL]

    684 Fináczy Ernő: A középkori nevelés története. Budapest, 1926. Muszlimok és zsidók című fejezet, 289-296. o. [URL]

    685 Fináczy könyve lábjegyzetében ezt írta: „Ebben az egész cikkelyben Goldziher Ignácnak azt a tanulmányát követem, mely a dr. James Hastings szerkesztése mellett megjelenő Encyclopedy of Religion and Ethics 198-207. lapjain olvasható. E cikkben össze van gyűjtve az egész idevágó irodalom is. – V. ö. még G. Bauer: Jüdische und muhammedanische Erziehung a Schmid-féle nagy neveléstörténet II. kötetének 1. részében, az 549-611. lapokon.” Uo. 289. o. [URL]

    686 Fináczy Ernő: Az ókori nevelés története. Budapest, 1906. [URL]

    687 A terület megszállásáról l. például: Palotás Emil: Bevonulás Boszniába. Balkáni krízis 1878. Rubicon, 1992/8-9. 61-63. o. [URL]; Bencze László: Bosznia és Hercegovina okkupációja. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1987 [URL]; Kállay Béni kiadatlan emlékiratai Bosznia annexiójáról. Történelmi Szemle, 1914/III. Közli: Wertheimer Ede. 257-266. o. [URL] vagy [URL]

    688 M. N. i. m. 55-60. o.

    689 „Keresni az iszlam nép vallási és culturális biztosítását a megszállott tartományokban, s e czélból a felekezeti és culturális önkormányzatot követelni (…) csak olyan emberek tehetik, a kik szivvel, lélekkel csüngnek ügyükön, hazájukon, a kiket önzetlen és nemes munkájukban csak ez az egy vágy vezérel, miként őrízzék meg apáinak földje számára az iszlam népet a felekezeti és culturális intézményeinek a biztosításával.” In: Bosznia és Herczegovina iszlam lakosságának emlékirata a magas delegácziók valamint az országgyülés tagjaihoz. Hungaria Könyvnyomda, Budapest, é. n. (1902?) 15. o.

    690 Asbóth János: Bosznia és Herczegovina. Tertia, Budapest, 2000. Vál.: Vasas Géza. 51. o.; Lásd még: [URL]

    691 Kemény Ferenc (szerk.): Magyar Pedagógiai Lexikon. 1-2. Révai Irodalmi Intézet, Budapest, 1933-34 [URL]

    692 Uo. 2. k. 97-98. o.

    693 Endrei Gerzson (fordító): Szemelvények a Koránból. Athenaeum Rt., Budapest, 1915. Modern Könyvtár. [URL]

    694 Kemény F. i. m. 2. k. 98. o.

    695 Uo. 2. k. 98. o.

    696 Beksits Ignác Somogy megye királyi tanfelügyelője. [URL]

    697 Beksits Ignácz: Az egyiptomi iskolák I. Az arab elemi iskolák. Magyar Paedagogia, 1896. 5. évf. 56. o. [URL]

    698 Beksits nyilván a mecsetekre gondolt. A cikkeire mindvégig jellemző, hogy az arab kifejezéseket nem pontos formában (pláne nem a mai magyar tudományos átírás szabályai szerint) írta át. A müezzin például nála: Mueddin; az ashadu (vallom…) nála ascheddu (57. o.) stb.

    699 Beksits Ignácz: Az egyiptomi iskolák I. i. m. 57. o. [URL]

    700 Helouan vagy Helwan Beksits idejében kedvelt üdülővároska volt, éppen a tanár utazásával egy időben jelent meg róla egy német nyelvű ismertető brossúra: Fényes A.: Der Winter-kurort und Schwefelthermen in Helouan les-bains bei Cairo (Egypten). Cairo, F. Deimer, 1895. [URL]; Beksits korának helouani látképeit mutatja be az alábbi francia weboldal: [URL]

    701 Beksits Ignácz: Az egyiptomi iskolák I. i. m. 58. o. [URL]

    702 L. erről például az alábbi forrás szövegrészeit: Ibn Sahnún: Le livre des règles de conduite des maîtres d’école. Revue des Études Islamiques, 1954/21. vol. Librairie Orientaliste, Paris. (Közzéteszi, ford.: Lecomte, Gérard) 77-105. o.

    703 Beksits Ignácz: Az egyiptomi iskolák I. i. m. 58. o. [URL]

    704 Beksits Ignácz: Az egyiptomi iskolák I. i. m. 59. o. [URL]

    705 Uo. 59. o. [URL]

    706 Uo. 60. o. [URL]

    707 Uo. 61. o. [URL]

    708 Uo. 61. o. [URL]

    709 Beksits Ignácz: Az egyiptomi iskolák II. Az arab egyetem. Magyar Paedagogia, 1896. 5. évf. 123-127. o. [URL]

    710 Uo. 125. o. [URL]

    711 Uo. 125. o. [URL]

    712 Uo. 125-126. o. [URL]

    713 Uo. 127. o. [URL]

    714 Goldziher Ignác: Mohamedán főiskolai élet. Al-Azhar mecsetakadémia Kairóban. In: Goldziher Ignác: Az iszlám… i. m. 359-411. o.

    715 Uo. 383-384. o.

    716 Uo. 364. o.

    717 1877-es adatai szerint a 7695 hallgató közül 1240 a hanefita, 3192 a sáfi’ita, 3240 a malikita, 23 pedig a hanbalita irányzathoz tartozott. Goldziher Ignác: Mohamedán főiskolai élet… i. m. 373. o.

    718 Uo. 378. o.

    719 Uo. 381. o.

    720 Uo. 388-389. o.

    721 Beksits Ignácz: Az egyiptomi iskolák III. A szerzetesek elemi iskolái. Magyar Paedagogia, 1896. 5. évf. 198-202. o. [URL]

    722 Beksits Ignácz: Az egyiptomi iskolák IV. A szerzetesek közép iskolái. Magyar Paedagogia, 1896. 5. évf. 266-270. o. [URL]

    723 Beksits Ignácz: Az egyiptomi iskolák III. i. m. 198. o. [URL]

    724 Uo. 199. o. [URL]

    725 Uo. 200. o. [URL]

    726 Uo. 202. o. [URL]

    727 Beksits Ignácz: Az egyiptomi iskolák IV. i. m. 268-269. o. [URL]

    728 Uo. 270. o. [URL]

 


Forrás: Kéri Katalin: Adatok és művek a nem nyugati kultúrák neveléstörténetének kutatásáról (historiográfiai áttekintés).
PTE BTK, Neveléstudományi Intézet, Pécs, 2015, 129-180. o.

Reklámok
 
%d blogger ezt kedveli: