Prof. Dr. Kéri Katalin

PTE BTK Neveléstudományi Intézet – a http://kerikata.hu modernizált változata

A kínai neveléstörténet hazai bemutatása a 20. század elejéig

Forrás: Kéri Katalin: Adatok és művek a nem nyugati kultúrák neveléstörténetének kutatásáról (historiográfiai áttekintés).
PTE BTK, Neveléstudományi Intézet, Pécs, 2015, 47-80. o.

Letöltés: [.pdf] [.txt] [stream] [.epub] [.mobi] [.html] [.zip]


 

Ebben a fejezetben néhány jellemző forrás segítségével bemutatjuk azt, hogy a 19. század első felétől a 20. század közepéig Magyarországon milyen leírások és elemzések születtek a kínai nevelés történetéről.{112} Forrásgyűjtésünk során tanulmányoztuk a kor több kiemelkedő pedagógiai sajtótermékét (például az 1868-ban indult Néptanítók Lapját [URL], az MTA 1892-től kiadott Magyar Paedagogia [URL] című folyóiratát), továbbá az időszak más havi vagy hetilapjait (például a Tudománytár [URL] című lapot, a Vasárnapi Ujságot [URL], a Budapesti Szemlét [URL]). Áttekintettük a dualizmus korának meghatározó, egyetemi tankönyvként is használt neveléstörténeti kézikönyveit (kiemelten is Lubrich Ágost, Fináczy Ernő munkáit), és néhány, kifejezetten a kínai nevelés történetéről szóló – ma már többnyire nehezen hozzáférhető – nyomtatott kútfőt. A teljesség igénye nélkül, adatainkat pontosítandó, vizsgálat alá vontunk egyes olyan, a 19. század végétől folyamatosan keletkező útleírásokat is, amelyek szerzői kínai útjuk során az ottani pedagógiai eszményekről, gyereknevelési szokásokról, iskoláztatásról, a kínai tudományosság eredményeiről is írtak.

A Kína-kutatások története és jelene dióhéjban

Az európaiak közül a missziós munkára Kínába érkező katolikusok, főként a jezsuiták voltak az elsők, akik a 17-18. században az első összefoglalásokat készítették a hatalmas birodalomról.{113} Vasziljev, a Kína-kutatások történetének kiváló ismerője magyarul is megjelent munkájában a vizsgálódásokat tematizálta és periódusokra osztotta. Az első szakaszban a sinológia kialakulását segítő adatgyűjtés, a források (sokszor közvetett úton készült fordításra alapozott) tanulmányozása volt jellemző. Mindebben nem csupán a nyugati, hanem például a pravoszláv orosz térítők is fontos munkát végeztek. A forráskutatás második szakasza Vasziljev szerint a 19. század közepétől a 20. század elejéig húzódott, a harmadik korszak pedig az 1920-as évektől kezdődött.{114} Az orosz kutató már műve 1970-ben történt moszkvai kiadásában jelezte, hogy az amerikai és európai sinológiai kutatások mellett milyen fontosak maguk a kínai, illetve a japán területen folyó tudományos vizsgálódások. Az egyik legfontosabb, Kínán kívüli kutatási helyszín mindig is Japán volt. Az ország ma, a 21. század elején is az egyik legkiemelkedőbb Kína-kutatási központ; ezt alátámasztandó a japán sinológia eredményeit közzétevő internetes honlapok tartalmát tekintette át és elemezte a közelmúltban a hongkongi Ka Wai Fan.{115} Napjainkban számos más olyan folyóirat és virtuális oldal is létezik, amelyeken a világ tudósai közzéteszik Kínával kapcsolatos kutatási eredményeiket.{116} A Kína-kutatás nyomtatásban kiadott produktumainak számával kapcsolatban Vasziljev már négy évtizeddel ezelőtt azt írta, hogy a forrásfordítások mellett „sok ezer komoly tudományos tanulmány, összefoglalás, a kínai történelem és kultúra egyes konkrét kérdéseiről írott több tízezer folyóirat-közlemény és kisebb munka”{117} jelent meg. Mára ezeknek a mennyisége tetemesen növekedett, elérésük pedig a világháló nyújtotta lehetőségek miatt könnyebbé vált.

Magyarország Ázsia-utazói, tudósai és műfordítói az elmúlt két évszázadban szintén fontos eredményeket értek el a gazdag kínai kultúra történeti, irodalmi, (vallás)filozófiai, gazdasági, művészeti és politikai sajátosságainak feltárásában, megismerésében, azok nyugati világban való közzétételében.{118} A hazai Kína-kutatásnak 19. századi formálódása idején egyik igen fontos oka volt a magyarság eredettörténetének kutatására való régi törekvés. Míg a 18. század végéig leginkább nyugati forrásokon át ismerkedtek elődeink Kínával, a 19. században előtérbe léptek a közvetlen tapasztalatokon nyugvó, utazásokkal és olykor nyelvismerettel is megalapozott Kína-bemutatások és tudományos kutatások. Kőrösi Csoma Sándor ugyan tervei ellenére nem jutott el Kínába, ám kétségkívül felkeltette a figyelmet a terület iránt. A 19. század végén gróf Széchenyi Béla (1837-1918) 1877-1880 között tett kelet-ázsiai expedíciója volt az első, igazán jelentős olyan magyar vállalkozás, amely Kínát is érintette. Ennek nyomán, majd ezt követően a századvégén és a 20. század elején mind nagyobb számban újságcikkek, útikönyvek, tudományos igényű írások készültek a hatalmas birodalomról, például az a kiemelkedő munka, amelyben Lóczy Lajos összegezte – az expedíció eredményein kívül igen gazdag hazai és külföldi szakirodalomra is támaszkodva – Kína természet- és társadalomföldrajzának jellemzőit{119}. Ez volt az az időszak, amikor az első kínaiak is eljutottak Magyarországra, köztük az 1898-ban elbukott kínai reformmozgalom emigrációban lévő vezetője, Kang Youwei is.{120} A századforduló után indult többször is útnak legnagyobb magyar Belső-Ázsia kutatónk, Stein Aurél (1862-1943){121}, aki számos műben számolt be kínai kutatásairól, tapasztalatairól{122}.

A budapesti Pázmány Egyetemen az 1920-as évektől kezdődtek sinológiai kutatások a Keletázsiai Nyelvek és Irodalmak Tanszékén, és ugyanitt neves orientalistánk, Ligeti Lajos szervezte meg a sinológusok képzését az 1940-es években.{123} Miként azt Salát Gergely egy 2009-es konferencián tartott előadásában{124} összefoglalta, hazánkban 1949-ben indult meg a „nemzetközi szintű Kína-kutatás és a kínai nyelv szervezett oktatása”, és az ELTE-n azóta működik kínai szak. Újabban több más helyszínen is lehetőség van a nyelv tanulására, és az ELTE-n létesült Confuciusz Központ mellett más helyeken is folynak Kínával kapcsolatos kutatások. Ugyancak a 2009-es konferencián Csongor Barnabás a kínai szépirodalmi művek magyar műfordításainak hat évtizedes, kiváló eredményeiről tartott összefoglaló áttekintést. Mohr Richárd ugyanakkor egy írásában kiemelte, hogy az 1949-ben indult kulturális kapcsolatok jelentősen megtorpantak a kínai kulturális forradalom (1966-76) alatt.{125}

Kína iránt az elmúlt években hazánkban is tapasztalható megélénkült érdeklődés nyilvánvalóan összefügg a hatalmas ország gazdasági-világpolitikai jelentőségének széleskörű felismerésével. Inotai András és Juhász Ottó 2009-ben megjelent könyve, A változó Kína{126} a legfrissebb kutatási eredményeket mutatja be.

A kínai nevelés története a nyugati neveléstörténet-írásban

A kínai nevelés történetének, egészen pontosan annak ókori jellemzőinek az ábrázolása már a 19. századi nyugati neveléstörténet-írásban is megtalálható volt. Ennek háttér-okai között fontos kiemelni, hogy a történettudomány mellett a filozófiához, etikához, vallástörténethez is szorosan kapcsolódó fiatal pedagógiai tudományterület születése, formálódása éppen azokra az évtizedekre tehető, amikor Európában és Amerikában a sinológia már számos eredményt tudott felmutatni{127}, és a kínai művelődés történetével kapcsolatos források részben vagy egészében, jobbrosszabb fordításokban európai nyelveken is hozzáférhetők voltak.{128} Az ázsiai országba utazók leírásai is időről időre felkeltették az érdeklődést a kínai múlt, az ottani kulturális értékek iránt. Különböző politikai-hadi események (mint például az 1894-95-ös japán-kínai háború, a boxer-lázadás, a kínai császárság összeomlása) szintén erősítették a terület alaposabb megismerésének igényét, miként ez például a korabeli hazai sajtóban is jól megfigyelhető. Vámbéry Ármin{129}, Vay. A. Péter{130} és mások írásaikban nem szorítkoztak Kína jelenbeli bemutatására, hanem eszmefuttatásaikat bőven megtűzdelték a régi kínai kultúráról (benne a nevelési eszményekről, iskoláztatásról) gyűjtött információkkal.

Az első nyugati neveléstörténeti könyvekben és pedagógiai szaklapokban tehát a 19. századtól megjelentek egyes „keleti” kultúrák (Kína, India, Japán, Egyiptom, Perzsia), ám a szerzők leginkább azok ókori neveléstörténetének bemutatására szorítkoztak. A 20. század elejétől mind több nyugati szerző foglalta össze a kínai oktatásügy modernizálására tett törekvések előzményeit. A nyugati írásművek között nem kevés olyan, a keresztény nevelés kínai meghonosításáról szóló könyvet is találunk, amelyek valójában nem a hagyományos kínai, hanem a területre átplántált nyugati nevelés történetéről szólnak.{131} Ehhez kapcsolódó adatokat gyakran tartalmaznak egyes misszionáriusok élettörténetét bemutató művek is.{132} Kiemelhetők továbbá olyan kötetek, amelyek a kínai nevelésnek csupán valamely területét mutatták be, Cyrus Peake például a későbbi évtizedekben még oly sokszor visszaköszönő tématerület, az oktatásügy és a nacionalizmus összefüggéseit tárta fel 1932-ben.{133} Több szakmunkában is kiemelt téma volt a nőoktatás, erre példa Margarete Ernestine Burton illusztrált könyve, a Nőnevelés Kínában (The Education of Women in China) című kötet{134}, amely 1911-ben jelent meg. Ugyanő Nőnevelés Japánban címmel is írt könyvet, továbbá elkészítette a Híres nők a modern Kínában (Notable Women in Modern China){135} című könyvet. Szintén a lányok neveléséről készített összefoglaló munkát 1919-ben az ugyancsak amerikai szerző, Ida Belle Lewis.{136}

A kínai neveléstörténetről írott művekről – a kezdeti időktől a legújabb évtizedekig terjedően – számos bibliográfia készült. Az egyik legteljesebbet Franklin Parker állította össze 1986-ban.{137} A témáról készített máig legterjedelmesebb, Kínában kiadott mű Mao Lirui és Shen Guanqun 1989-ben megjelent hat kötetes műve{138}. A Kínai Népköztársaság neveléstörténetének eseményeit Jin Tiekuan foglalta össze három kötetben{139}. Az európai érdeklődő számára azonban ezek a legtöbb esetben nem hozzáférhetők, éppen ezért nagy jelentőségűek azok a nyugati munkák{140}, amelyek – ha röviden is – valamely európai nyelven, amerikai vagy kontinensünkön található kiadónál megjelenve szólnak a kínai nevelés történetéről.

A kínai nevelés történetének bemutatása Magyarországon a 19. század elejétől

Adatok a sajtócikkekben

A kínai nevelés és művelődés történetét bemutató szórvány-információk a reformkortól jól nyomon követhetők a magyarországi sajtóban. Ebben az időszakban a hazai lapokban Kínáról közölt adatok jellemzően külföldi (főként angol, német és francia) szerzők műveiből kerültek átemelésre. A Tudománytár [URL] című folyóirat például 1838-ban közölt egy, a korabeli Kína-felfogást jól tükröző cikket Szenczy Imre tollából{141}, mely valójában fordítás: Le Petit 1836-os könyve{142} alapján, az eredetileg 500 oldalnál is bővebb terjedelmű könyv Kínáról szóló (az eredeti műben a 40 és 70. oldal között található{143}) részeit szó szerinti átültetésben közölte Szenczy. Kínát és más ázsiai országokat is folyamatosan állatokhoz (teknősbéka, sárkány stb.) hasonlítva, a klasszikus könyvekből idézve mutatja be a szerző az ország történelmét, kiemelve az „örökös helybentespedést, ezen büszke meghittséget, ezen elszigetelést minden más nemzetektől…”{144}. Le Petit nyomán Szenczy kiemelte, hogy valamennyi európai hittérítő, Kína-kutató tudós vagy politikus törekvései dacára Kína nem változott, „a’ józan ’s az idővel haladó müveltség iránt siket maradt; e’ mai napig magát a’ földi boldogság’ öröktől ehatározott általános örökösének véli, és széles e’ világ’ minden uralkodóját valamelly középkor előtti orv- és rémlovagként csak úgy tekinti, mint rendülhetlen alaphatalmának bitorló használatát, mint özönviz előtti dynastiája’ régiesen négyszögitett tábláján mozogható sakkbábokat. Ime’ China’ története, China’ vallása, China’ esztelensége.”{145} Confucius (ahogyan Szenczy írja: Khung-Fu-Dsy) a Le Petit-féle könyvből átvett megítélés szerint{146} szemfényvesztésekkel foglalkozó csillagjós volt… Le Petit írt arról, hogy milyen fontos pozíciókat töltenek be Kínában a tudományokhoz értő emberek, és hogy hogyan válogatódnak ki. Ugyanakkor újra meg újra kiemelte az alábbihoz hasonló, a kínai hagyományokon nyugvó ismeretekkel kapcsolatos véleményét: „Igy tesped a’ tudományosság, mint a’ középkorbeli balladákban a’ fogoly herczegnő betegen, ’s ásitva tornyok, falak és sánczok mögött, puha vánkosokon várva a’ bátor apródot, ki öt mennyig érő Jákob lajtorján kiváltságos kérőji’ rajjától megszabaditsa. De itt nem jön szabadulás, mert a’ legföbb unalomig hosszadalmas, ’s örökké ugyanazon nászruhán dolgozó Penelope’ vágyférjei a’ mandarinok, a’ hagyományos literatura’ főtisztei ’s ügyvédei.”{147} Ezt követően – elismerve a selyem- és porcelánkészítés és az ércfelolgozás eredményeit – Le Petit lekicsinylőn, gúnyosan írt a különböző kínai tudományokról. A férfiak és nők öltözködését és viselkedését is nevetségessé tevő írás Kína különös költői képpel való ábrázolásával ért véget: „Csak beteljesedik itt is a’ régi közmondás: az igen okos gyermek mint ifjoncz hal el, vagy ember’ korában butul el. A’ gyermekcse olly soká fekszik pólyáiban, mig valamelly különös jegőczedés (chrystallisatio) által természetes mumiává nem lesz.”{148}

A század második felében jól érzékelhetően növekedett a Kínáról szóló nyomtatott művek és műrészletek száma hazánkban is. A Budapesti Szemle [URL] című folyóirat megjelenésétől kezdve többször is közölt tanulmányokat ázsiai országokról, gyakorta érintve azok nevelés- és művelődésügyét, illetve történetüket. 1858-ban Csengery Antal{149} tollából jelent meg egy olyan átfogó tanulmány{150}, amely első részében Kína és India művelődéstörténetét mutatta be. A Kínáról szóló rész a korszakban szokatlan megállapítással indul: „A chinai az egyedül mivelt nép a színes emberiségben.”{151} Ezt a mondatot azonban a szerző – a Kínával foglalkozó kortársai többségéhez hasonlóan – azzal folytatta, hogy az ázsiai ország miveltsége viszont „sajátságosan kifejtett”, aminek oka az, hogy a nyugati népektől Kína elzárkózott. Ebből az elzárkózásból „következett egyszersmind, hogy míg a nyugoti, főleg europai népek, érintkezésben az összes emberiséggel, mely folyvást fejlődik és halad előre, a miveltség magasabb fokára emelkedtek: China a miveltségnek csaknem azon fokán van jelenleg, mint ezred év előtt találták az arabok. Megkövült mintegy régi szokásaiban, elmaradt avult bölcseségével, mert mások tapasztalásait nem akarta hasznára fordítani; egyoldalu, félszeg lőn miveltsége, mint azon emberé, ki csak elvétve fordul meg társaságokban.”{152}

Ezt követően Csengery sorra vette a kínai vallás, az irodalom és a művészetek jellemzőit. Előbbit „a legvastagabb természetimádás” kifejezéssel illette, kiemelve, hogy Kínában még az erkölcsiség elvei is a természet törvényeivel állnak összeköttetésben, és nem értik sem a lélek halhatatanságáról, sem annak szabadságáról szóló tanításokat.{153} Több helyen utalt írásművében Confuciuszra (Kong-fu-cse néven), és a kínai világnézettel kapcsolatos megállapításait Wuttke{154} művére{155} alapozta. Kiemelte, hogy a confuciusi művek jelentik régtől fogva a tanulás tartalmát, a nemzeti irodalom alapját, és képezik a vizsgarendszer lényegét is. Leszögezte, hogy „sehol sem áll nagyobb tiszteletben a tudomány, attól függ Chinában az ember értéke.”{156} Ugyanakkor kiemelte, hogy különbség van a „tudákosság” és a valódi bölcsesség, az elmélet és a gyakorlat között, és „a chinaiak tudományos életét, számos iskolái mellett, sem hasonlithatjuk az europaihoz, növelésük nem a lélek összes tehetségeit törekszik öszhangzó önmunkásságra kifejteni; elhanyagolják a képzelő és itélő tehetséget; csak az emlékezetet terhelik a régi tudákosság száraz adataival. (…) Miden ujitás, szabadgondolkodás tiltva van és sokképpen akadályozva.”{157}

A tudományok elmarasztaló bemutatása mellett Csengery – szintén több kortársához hasonlóan – lekicsinylő leírást adott a kínai nyelvről is, és azt, valamint a kínai írást is a „gyermekkor”, az „értelmi kiskorúság” fejleményének tartotta.{158} (Ennél a témánál Csengery szintén a már idézett Wuttke művére és Gützlaff{159} történeti művére{160} hivatkozott.) Más szerzőkhöz hasonlóan elismeréssel tért ki a kínai találmányokra. A kínaiak földrajzi ismereteiről{161} viszont lesújtóan vélekedett, csakúgy, mint az ottani zenéről, költészetről, festészetről.

A gyermekszemléletről értekezve Csengery azt írta, hogy a kínaiak a fiúgyermeknek sokkal jobban örülnek, sőt, ahogyan fogalmazott „az atyai korlátlan hatalmat mi sem mutatja inkább, mint azon vétkes szokás, mely a túlnépesedés nyomora következtében az ujabb időkben divatba jött, miszerint a gyermekeket ki szokták tenni. Nagy városokban lelenczházak építése által igyekszik a kormány e bajon segíteni.”{162}

A Vasárnapi Ujság [URL] című, korabeli képes hetilap külföldi országokról szóló beszámolói között is évtizedeken át gyakran szerepelt Kína; ott járt magyar utazók tollából éppúgy születtek beszámolók, mint külföldi művek alaján készített (gyakran jelentősen rövidített) ismertetések. 1855-ben A nagyvilág népei című sorozat V-VII. részét szentelte a cikkíró, bizonyos Hegedűs, Kína bemutatásának{163}. Ezen cikksorozatnak, mely kiterjedt az ország földrajzi és népéleti ismertetésére is, csupán néhány sora szólt a kínai műveltségről, az ottani tudományos törekvésekről, ezek viszont egybevágnak más korabeli szerzők megállapításaival. A cikkíró kiemelte, hoy a kínai tudósok a három közül legtekintélyesebb liang rendhez tartoznak, az azon belül található négy csoport közül a legmagasabban állnak. Szerinte a tudósok „az egész földön sehol sem részesülnek olly kiváló tiszteletben, mint épen a Csin birodalomban, mert tudomány által, de csakis ezáltal lehet az állam legfényesebb hivatalaira szert tenni s a legmagasabb állásra emelkedni.”{164}

1868-ban a lap többször közölt levélrészleteket Bethlen Ödön tollából{165}, aki a trieszti tengerészeti akadémia elvégzése után egy kereskedelmi hajóra került gyakornoknak, és utazásai során eljutott Kínába is. Jóllehet, az ottani nevelésügyről nem írt, cikkében szerepelt az, a régi kínai gyerekneveléssel, pontosabban gyermekszemlélettel kapcsolatos információ, amely több más korabeli forrásban: „China némely részében, természetesen oly vidékeken, hová az európai czivilisaczio még kevéssé vagy semmikép se jutott el, uralkodik azon szokás, hogy szülék nő-magzatjaikat megölik, mit nem tekintenek nagy bünnek s a törvény sem bünteti szigoruan. Más anyák ártatlan nőmagzataikat az utra kiteszik, s ezért van minden nagyobb városban lelenczházuk, melyekben egy figyermeket sem lehet látni.”{166}

1873-ban a Vasárnapi Újság a kínai vizsgarendszerről közölt egy metszet-rajzzal ellátott cikket{167}, Sámi Lajos tollából. Az írás a több más hazai és külföldi neveléstörténeti munkában is említett legfelsőbb, birodalmi szintű vizsgák rendjéről adott ismeretterjesztő áttekintést, kiemelve, hogy azok célja a legmagasabb pozíciókat betöltő állami tisztségviselők kiválogatása. A szerző kiemelte, hogy a főként bölcseleti (Confuciusz műveinek ismeretén nyugodó) vizsgán olyan nehéz sikeresen megfelelni, hogy nem ritka az ősz fejjel is vizsgára jelentkező férfiak látványa. (A cikkhez kapcsolt képen is egy idősebb vizsgázó látható.) A vizsgamódszert Sámi „a lehető legpogányabb”-nak nevezte, és részletesen leírta, hogy a három napig tartó, három szakaszra bontott megmérettetésen miként is kell helytállniuk a jelentkezőknek. „A pályázó három nap és három éjjel az irásbeli dolgozatok elkészitésére van utalva; ez idő alatt bezárják egy kis czellába és a külvilággal közlekednie teljességgel nem szabad. Itt kell értekezést irnia oly tárgyról, melyet csakis azután mondanak meg neki, mikor már be van zárva. Hivatalos bélyeggel ellátott papirt adnak át neki s arra köteles irni értekezését s egész szerencséje jó emlékező tehetségétől függ, melylyel a klasszikus irók bölcs mondatait bemagolta.”{168} Leírta, hogy milyen komolyan vették a vizsgák tisztaságát, és keményen büntették a csalókat, valamint azt is, hogy milyen kalyiba-szerű vizgafülkékbe zárták a pályázókat a megmérettetés időtartamára. Megjegyezte, hogy a kantoni tartományban 7500 ilyen fülke várja a vizsgázókat. Kiemelte azt is Sámi Lajos, hogy a sikeres vizsgát tett férfiúkra nem csupán jövedelmező állások, hanem a közösség és későbbi nemzedékek megbecsülése is vár Kínában, nevüket például még az apjuk házának homlokzatán is jelölték egy dicsőség-táblán. A cikk esetében nem került feltüntetésre, hogy szerzője honnan merítette adatait és a lapban közölt képi anyagot.

A századfordulóhoz közeledve a Vasárnapi Ujság többször is közölt Kínáról szóló híreket, úti beszámolókat. Ezekben viszont csak ritkán esett szó a nevelésügyről, pláne annak történetéről. 1882-ben Faragó Ödön képes útirajzai jelentek meg{169}, és bár a nevelésről ő sem írt, érdekes megállapításokat tett a kínai nyelvről, irodalomról, tudományosságról. Összességében tisztelettel szólt a kínai eredményekről: kiemelte a kínai költészet, a selyemipar, a porcelánkészítés produktumait. A témáról írott jegyzeteit elveszítve, emlékezetből idézte fel azokat a példákat, amelyeket a „kínai-magyar nyelvrokonság” alátámasztására gyűjtött. A kínai nyelvről azonban az alábbi, lesújtó véleményt fogalmazta meg: „A khinainak nyelve, szófüzése, igen kezdetleges. Az egész inkább hasonlit a kis gyermekek beszédéhez, a mikor megkisértik gondolataikat először szavakba foglalni. Különben e nyelvet művelni, fejleszteni vagy idomítani nehéz is lett volna, a mennyiben ily irányu haladásnál nagy akadály volt és lesz mindig az írása.”{170} Más kortárs utazókhoz hasonlóan Faragó is kitért a kínai nők sanyarú helyzetére és az ottani sajtó hiányára. Cikkéhez közvetlenül kapcsolódott a Kínában átélt élményeiről írott beszámoló.{171}

Kína neveléstörténete a pedagógiai szakirodalomban

A kínai nevelés történetéről írott első hazai szakmunka ismereteink szerint 1864-ben jelent meg, ekkor adta ki ugyanis a Magyar Tudományos Akadémia Nagy Márton{172} piarista szerzetes A keleti nevelészet című munkáját.{173} Az Akadémia levelező tagja azzal indokolta műve elkészítését, hogy egyrészt a magyarok keleti származásuk miatt érdeklődnek a címben jelzett téma iránt, másrészt pedig Keleten volt az egész nevelésügy bölcsője. Mészáros István szerint tanulmánya „az egyik első hazai egyetemes neveléstörténeti hosszmetszet”{174}. Műve elején így írt: „Tudva azt, hogy keletről jő a világosság; hogy keleten kel a nap s így a szellem is: tudnunk kell azt is, hogy keleten kezdődik az emberiség története, és történelmi fejlődésének kezdete is.”{175} Érdekes földrajzi szemlélettel találkozhatunk érvelése elején: szerinte az ázsiai domborzat alakította ki azt a fajta nevelést, amely az európaira is hat, azzal rokon, „s a mi a hegyes részeken történik, az európai élethez tartozik”.{176} Ugyanakkor Afrikát és az ottani kultúrát úgy jellemzi, hogy ott „az iszonyú természetváltozás (…) oly óriásilag rohan az emberi szellemre, miszerént ez zavartan és lenyomva öntudatlanul veti le magát előtte”{177}. Arra a megállapításra jut, hogy „Afrikának csak Egyiptomban van története, de nem afrikai, hanem ázsiai…”{178}

Az ázsiai népekről azt írta, hogy ott mindenki „kivül-belül conservativ. Legnagyobb szerencséje a nyugalom és az élvezet. A szabad személyiségnek eszméjét és jogát tudja, de el nem ismeri: egyrészt a becsület és a szégyen iránt kevés mélyebb érzéssel bir, minthogy saját nagyságát csel és ravaszságba helyezi; másrészt a felsőbbek irányában szolgai, alábbvalók iránt kényuri.”{179} Keleten hiányoznak szerinte „az erkölcsiségnek valódi emberi alapjai”{180}. Éppen ezért szerinte az ázsiai nevelés sem más, mint a már meglévő jelek, tanítások memorizálása. Jóllehet, elismerte, hogy a nevelésügy, a kultúra létrehozója Kelet, azt a Nyugaton a 19. században általánosan elterjedt véleményt is hozzátette, hogy Ázsia megrekedt a gyermeki fejlettség szintjén: „a kelet egész életében, tehát nevelészetében is a népek bölcsője, a régiség és emberiség gyermekkora”.{181}

Az ázsiai országok közül Nagy Márton Kína, India és Perzsia neveléstörténetével foglalkozott, országonként tipizálva a nevelés jellemzőit. Bár egyöntetűen megállapította, hogy e földrészen a nevelés vallásos keretek között létező jelenség, a kínai nevelés családi-, az indiai kasztszerű- és a perzsiai nemzeti jellegét emelte ki. Már a tanulmány harmadik oldalán megtörténik a keresztény és a „keleti” vallások összehasonlítása: a szerző szerint előbbi esetében a vallás megismeréséből erkölcsös tettek következnek, az utóbbiaknál maga a megismerés csak külsődlegesen megnyilvánuló formaságokat eredményez.{182} Az általános bevezetés után Nagy Márton elvégezte az egyes országok nevelésügyének bemutatását.

Kína földrajzi és társadalmi formáival magyarázta azt, hogy a nagy államnak „története az, hogy ne legyen története s ne bírjon történettel”{183}. Az ország esetében azt emelte ki, hogy a nevelés legfőbb célja az erény kialakítása. A birodalom nagy kiterjedésével magyarázható szerinte, hogy a gépiesség és az engedelmesség fontos magatartásforma, ezek kialakításához a népesség kiterjedt körű nevelése szükséges. S bár írása korábbi részében az író megállapította, hogy Ázsiában származástól függő az előrejutás, itt leszögezi, hogy Kínában hosszú-hosszú tanulás kell egy ember előmeneteléhez. „China tehát az iskolák és kisérletek országa, az iskolákban kiképzettek fokonként haladnak államszolgálatban fölfelé”.{184} A nevelésügyhöz írt bevezetőjében Nagy Márton a „kínai embert” is jellemezte, a saját korában szokásos módon: külső és belső „általános” tulajdonságai alapján. Ezek között éppúgy megtalálható a sárgás bőrszín, az érzéki élvezetek kedvelésének említése, mint az étkezési szokások és a szelíd, de ravasz jellem kiemelése. A kínai nyelvről és írásról szóló alfejezetben a szerző ezeket ugyanúgy „gyermeki”-nek nevezte, mint magukat az ázsiai társadalmakat. A tudományos életet jellemezve a csillagászatot, az orvoslást, a (természet)-történelmet és a bölcseletet emelte ki, hangsúlyozva azonban, hogy minden kínai (ázsiai) eredmény ellenére az összegyűjtött tapasztalati „anyagnak a földolgozása csak Krisztus születésétől kezdődik”.{185} Bár elismerte, hogy Kína sok találmányt adott a világnak, kiemelte, hogy nem volt ott meg a megfelelő „szellem” a találmányok kiművelésére és elterjesztésére. A kínai festészetet elmarasztalta, mert a festők nem használják a perspektivikus ábrázolásmódot, a zenéjüket pedig összhangzat nélküli lármának tartotta,{186} és nem volt jobb véleménnyel a kínai költészetről sem.

A kínai vallásról értekezve Nagy Márton kifejtette, hogy a mindenség egyetemes szabálya az „igazi közép”, amit csakis az emberek vétkei zavarhatnak meg, éppen ezért a legfőbb erények a „csendes élet, a szelíd jóság más emberek iránt, a tűrés, kimélés, engedékenység, engedelmesség, hűség, a rendnek, mint a szabályszerű élethezi állandó ragaszkodásnak és mértékletességnek tartozó szeretete”.{187} A szerző hosszabban írt a családi életről, a házasodási és gyermeknevelési szokásokról. A hazai szakirodalomban ő volt az egyik első olyan tudós, aki a kínai gyermekségtörténet témájának hosszabb figyelmet szentelt. Kiemelte a fiú és leánygyermek nevelése közötti különbségeket, amelyek már a születéstől fogva egyértelműen jelzik a kínai társadalomban, hogy a fiú fontosabb a közösségben{188}. Nagy Márton írt arról a szokásról, hogy Kínában a fiúk mellé születésükkor a férfias foglalkozások tárgyait helyezik, a leányok mellé pedig a női lét tipikus kellékeit: „az ujjonnan született gyermek, kinek születésénél az ajtó elé nyíl és ív akasztatik, gondosan takartatik be a legjobb kelmébe; a leány, kinek születés jele a szülék ajtaja előtt orsó és fonál, csak rongyokba göngyölgettetik. A leánynak cseréppel kell megelégednie, míg a gyermek drágakővel játszik, s ha az apát gyermekei számáról kérdezik, akkor ő csak a fiúkat számlálja.”{189} Kiemelte még a gyerekek szülők iránti tiszteletének fontosságát illetve az ifjak aggok és tanulók tanáraik iránti tiszteletének jelentőségét.

A tanulmány gerincét az a rész adja, ahol Nagy Márton a különböző életkori szakaszokhoz illetve színterekhez kapcsolódó nevelés kínai történetét taglalja. Modernkori kutatási eredményekkel{190} összevetve azt állíthatjuk, hogy az eredeti kínai forrásokat is említő (fordításban használó?) szerző helyesen látta a kínai neveléstörténet időbeni szakaszainak főbb jellemzőit, és világosan rámutatott, hogy egyes jelenségek (például a gyermekek „kitevése”, sorsára hagyása) a régi kínai törvényekkel ellentétesek.{191} (A tanulmány, mely tehát különösen ennél az oktatás- és neveléstörténeti résznél gazdag kínai művek, szerzők illetve uralkodói dinasztiák említésében, a mai átírás szabályaihoz képest gyakran szinte érthetetlen formában közli a tulajdonneveket és műcímeket. A szerző egy helyen közli ismeretei forrását, és Fresnel-re hivatkozik.) Nagy Márton sorra vette írásában a különböző kínai iskolatípusokat, kitért a tanfelügyeleti rendszer bemutatására, a tanárokat illető szabályokra. A kínai nevelésügyről összességében megállapított véleménye elmarasztaló a hatalmas ázsiai birodalom szempontjából, a vallás, a művészetek és a tudományok leírásához hasonló módon az oktatási jellemzőkről is ezt közölte: „Hol a szellem oly kevéssé tekinthet a mélybe, mint a chinaiaknál; hol a gépies szellemi működések uralkodnak; hol a kiskoruság annyira megy, hogy gyermekek emancipatiója valóságban nem létezik; hol az egyesnek egyéni szabadsága a császárban a mindenek kényuri atyjában elenyészik; hol a vallásos élet a legkinosb szertartások korlátai által körülövedzve van: ott a nevelészet sem mehet túl a mechanismuson és czeremoniákon.” A gyermeki szabadság hiánya a tanulmány sorai szerint különösen fájó pont volt a hazai gyermektanulmány (akár) egyik korai előfutárának tekinthető Nagy Márton{192} számára. „Itt a mumiává lett emberi gyermek neveltetik, kinek elébb az első elemi iskolázást az ismeret és erkölcsiségben kell megnyernie, s kinél előbb a szellem korlátoltatik, hogy szabad legyen”{193} – írta művében. Tanulmánya Kínáról szóló részének végén a szerző Japánt és Tibetet is megemlítette, mint olyan országokat, ahol a nevelés szintén puszta magolást, örömtelen és szabad alkotási lehetőség nélküli tevékenységet jelent. Fontos kiemelni, hogy az írás gyakorlatilag csakis a konfuciánus kínai nevelésről szólt, mégpedig anélkül, hogy erre a tanulmány írója Kung Fu-ce{194} nevének egyetlen helyen történő említésén kívül határozottan utalt volna.

A 19. század utolsó negyedében hazánkban is elkészültek (alapvetően német mintára) az első nagy, egyetemes neveléstörténeti kézikönyvek, amelyeket az egyetemi pedagógusképzésben tankönyvként is használtak. Ezek közül az első legterjedelmesebb, igazán átfogó mű Garamszegi Lubrich Ágost (1825-1900) három kötetes munkája, A nevelés történelme című összeállítás{195} volt. A szerző e mű első, 390 oldal terjedelmű kötetében foglalkozott (10 oldalban) a kínai neveléssel.{196} Könyve bevezetőjében a nevelés jellege szerint három nagy csoportra osztotta az ókori kultúrákat: eszerint a kínaiak, perzsák, indiaiak, egyiptomiak esetében a nevelés általános, „substantialis” volt, amin azt értette, hogy az „egyediség az egészbe, ti. a családba, kasztba, államba vesz”{197}. A görögök és rómaiak ellenben az egyediség nevelését, míg Izrael népe az istenuralmi nevelést tűzte célul, „melyben az egyed Istenébe merül”{198}. A kínai neveléstörténet leírásánál Lubrich sem nélkülözte azt a szemléletet, hogy Kínában a kultúra, az öntudat még „gyermekkorát” éli. A témáról írott alfejezetet mindvégig erre a gondolatára alapozta, kifejtve, hogy „gyermeknek tarthatjuk a sínait is, kinek jellege, mint azt nyelve s egész élete mutatja, kicsinyes műkészség, mely e nép önző elszigeteltségénél fogva gyermeki önzéskép tűnik föl.”{199} Lekicsinyelte, „gyermekiesnek” tartotta a kínai nyelvet, és kiemelte, hogy az ottani társadalom meghatározó kapcsolata a szülő-gyermek viszony, átvitt értelemben is, hiszen szerinte „magának az államnak is a család teszi fő elvét, ugy, hogy a nép a császár atyasága alatt egy nagy családnak tekinti magát”{200}. Részletesen írt a kínai világképről, Confucius és Mencius tanításairól, a nevelés kiao hio fogalmával leírható eszményéről, a tanítás tartalmáról, idejéről, a tanítókról, az uralkodók és a nők nevelésének sajátosságairól. (Ez utóbbihoz leginkább a lábzsugorítás szokásának fejtegetését kapcsolta.) Megállapította, hogy a kínai nevelési irodalom igen terjedelmes, de nem nevezte azt valódi bölcseletnek, mert szerinte a kínai bölcsek maguk „sem emelkedtek a világ, istenség és az embernek emberré való nevelése eszméjére, hanem csak erkölcsi tanokat, rendőri és illemtani utasításokat írtak, és a belső ember kialakítása messze távolban maradt.”{201} Bár Lubrich elismerte, hogy Kína a civilizáció bölcsője volt, kiemelte, hogy intézményei három évezrede megkövültek, sem a tudományokban, sem a művészetekben nincs igazi haladás az ókori állapotokhoz képest, amiből következik sommás megállapítása szerint, hogy „Sína népét eleven mumiának mondhatni”{202}.

Fináczy Ernő (1860-1935), a 20. század egyik legkiemelkedőbb neveléstörténésze a század első évtizedeiben kiadott, négy plusz egy kötetes munkában foglalta össze a nevelés történetét. Monumentális művét, melynek elkészítésével a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium bízta meg, „egyetemi vezérfonalnak” szánta, és az – az 1980-as években megjelent reprint kiadásnak köszönhetően – saját korában és azon messze túlmutatóan is nagy hatást gyakorolt a neveléstörténetet kutatókra és tanulókra egyaránt. Fináczy műve első, az ókorról szóló kötetében írt a kínai nevelésről.{203}

1907-ben jelent meg a korábban Berlinben japán és kínai nyelvet tanuló gimnáziumi tanár, Ágner Lajos (1878-1949) könyve, A kinai nevelés{204} című önálló munka, amely minden korábbi Magyarországon megjelent műnél alaposabb, forrásrészletekkel alátámasztott áttekintést nyújtott az ázsiai ország neveléstörténetéről. A 69 oldal terjedelmű könyvecske magva valójában egy rövid, a Bevezetés címet viselő tanulmány, amelyet a szerző által fordított szemelvények egészítenek ki. Ehhez pedig egy Függelék kapcsolódik, melyben egy újabb, a kínai és japán gyermeki viselkedésről szóló tanulmány foglaltatik.(A könyvről a Magyar Paedagogia hasábjain 1908-ban írt ismertetést Szelényi Ödön.{205})

Bár műve kezdő soraiban Ágner – Lóczy Lajosra{206} hivatkozva – leszögezte, hogy „a nyugati kultura az elavult kinai intézmények felett áll”, azt is kiemelte, hogy a kínai nevelésügy minden más nemzet neveléstörténetétől régebbi, a legősibb a világon, és a kínai nemzetet hiba kicsinyelni vagy megvetni.{207} Nemzeti történelmükről kiemelte, hogy az 2-3000 évvel megelőzi a keresztény időszámítást, és hogy az ősrégi kultúra nagy hatással volt másokra, különösen Koreára és Japánra az évezredek során. A régi Kína történelmét Ágner egykori utazók (Marco Polo, Ibn Battúta) írásait felelevenítve tekintette át, és emelkedett szavakkal méltatta tudományos, hajózási és művészeti, irodalmi, illetve könyvnyomtatásban elért eredményeiket. Kiemelt néhány olyan irodalmi hatást is, amelyek esetében Kína művei jelentettek példát európaiaknak, például Voltaire L’Orphelin de la Chine című darabját{208}.

Külön részt szentelt a szerző a kínai vallások és filozófiai irányzatok bemutatásának. Ebben hangsúlyozta, hogy moráljuk alapja a fiúi tisztelet kötelezettsége a szülőkkel szemben, vagyis a hiao. Ahogyan írta: „ez az alapja a családnak, ezen alapszik az ősök kultusza, amely természettisztelettel alkotja a kinaiak tulajdonképeni vallását. A családok egyeteme alkotja a legnagyobb családot, az államot.”{209} Schmidt szavait idézve fejtette ki, hogy mivel a kemény vizsgarendszeren nyugvó hivatali előmenetel tartalmilag ezen az etikai tanításon, tulajdonképpen (állami szinten) a lojalitáson nyugszik, és hogy a tananyag maga nem más, mint a kanonikus és klasszikus könyvek, valójában „Kina egész államisága pedagogiai karakterrel bir.”{210}

A kínai írásjegyekről szóló ismertetésben a 19. századi hazai művek többségéből már ismert gondolatokkal találkozunk. Ágner Lajos is úgy gondolta, hogy ősi írása, irodalma ellenére Kína „gyermekkorát élő nemzet”, és az ott élők nyelve és írásmódja „bizonyos bizarrságot mutat”.{211} Konfucius (akit Ágner Lajos Kong-tse néven nevez meg) rövid élettörténete követi a nyelvről és írásról szóló ismertetést, kiemelve az ókori birodalom nagy gondolkodójának tanítói tevékenységét és filozófiájának alapvonásait. Nyugati tudósok – például Edkins{212} és Martin{213} – olyan műveit{214} is megemlített könyve ezen részében a szerző, akik próbálták táblázatos módon összefoglalt formában az európai olvasók elé tárni a kínai nevelésügy alapjául szolgáló konfuciuszi erkölcstant.

Ezt követően Ágner Lajos rátért a kínai nevelésügy történetének legfontosabb (tan)könyveire, nem csupán néhány mondattal, hanem belőlük merített részletekkel is ellátva mondanivalóját. A Szan-tse-king (Háromsoros könyv) esetében utalt Neuman{215} 1836-os fordítására{216}. Emellett kiemelte a kínai elemi oktatásban használt Sziao-hioh (Kicsik tudománya) című munkát, és a Ts’ien-tse-wen (Ezer írásjegyes szöveg) címűt, ez utóbbinál utalt a Zottoli{217} által készített fordításra (Mille litterarum lucubratio). Említette még a gyermeki kötelességekről szóló könyvet, a Hiao-king-et{218}. Ennek a könyvnek az ismertetéséhez Ágner Lajos zárójeles jegyzetei tanúbizonysága szerint felhasználta a The Sacred Books of the East{219} című könyvsorozat 3., James Legge által fordított kötetét{220}, illetve Léon de Rosny{221} francia fordítását{222}. A 18-21. oldal között részleteket közölt a műből, ismételten kiemelve, hogy a régi Kínában ez jelentette az alsófokú nevelés fő tartalmát.

A középszintű iskoláztatásról írva kifejtette, hogy mind az állami, mind pedig a magánintézményekben a Konfuciuszhoz kapcsolódó öt klasszikus, valamint a négy kanonikus könyv – melyek közül az utolsó Meng-ce (Menciusz) alkotása – képezi a tanulás alapját.{223} Ennek illusztrálására Ágner részleteket közölt a kínai történelemről tükröt tartó Su-king-ből, a Si-king című Dalok könyvéből és a Li-ki című rítusgyűjteményből.{224} Ez utóbbi esetében – Plath{225} korábban írott német nyelvű művére{226} támaszkodva – külön kiemelte a nevelés menetéről írott részeket, azaz a gyermeki és felnőtt életkor szakaszaihoz kötött tanulási tartalmakat, illetve egy újabb alfejezetben a mű gyermeki kötelességekről szóló részleteit. Az újabb idők kínai filozófiai gondolkodói közül a szerző csupán Chu-hi-t (1130-1200) emelte ki, mint a neveléstörténet szempontjából fontos személyt, hiszen e szerző Confuciusz műveihez írt kommentárjai szerepeltek az állami vizsgák anyagai között.{227}

Ágner Lajos könyvében további részleteket találhatunk a Csung-jung{228} (A közép mozdulatlansága) című munkából, a Ta-Hio (Nagy tudomány) és a Szan-tse-king{229} (Hármas vagy trimetrikus könyv) című szövegekből. A Ta-Hio részleteit a szerző helyenként összevetette a klasszikus (latin) tanításokkal és a krisztusi útmutatásokkal, összegző megállapításként hozzátéve a témához, hogy „az egész művecske tele van közhelyekkel, melyek örökigazságai a jó kormányzásnak és a társadalom boldogitására törekvők fáradozásainak. Pauthier{230} szerint (…) a Ta-Hio gyakorlati elveket ad az egész emberiség boldogitására vonatkozólag.”{231} Műve eme részében Ágner többször idézte még Pläncknert{232}, aki szerinte pontosította a mű korábbi pontatlan fordításait.{233} Maga a szerző is megkísérelte pontosan visszaadni a Ta-Hio jelentését magyar nyelven: „Nagyok tudománya” fordításban{234}. Ehhez kapcsolódó jegyzetben közölte azt, hogy a Zottoli-féle latin változat Magna (adultorum) Scientia, a Brandt-féle Grosse Lehre, a Legge által készített Great Learning, a Pläncknernél szereplő Die erhabene Wissenschaft, a Pauthier által adott francia kifejezés pedig Grand Étude.{235} A Ta-Hio-t bemutató fejezet további pontjainál is tapasztalhatjuk ugyanezt, a különböző európai fordítások tartalmi összevetését. Ágner egybevetette továbbá a mű részleteit Lao-ce és Szókratész gondolataival is. Bemutatta még a szintén a négy kanonikus könyvhöz tartozó Lün jü című munkát és a Meng-ce (nála: Meng-tse és Mentius) gondolatait tartalmazó írásmű főbb gondolatait is.

A tanítás anyagát áttekintve Ágner Lajos néhány oldalas áttekintést adott – ahogyan ő nevezte: az „exotikus”{236} – kínai pedagógiáról. Kiemelte, hogy a kínaiaknál a három fő erény egyike a tudás, és hogy éppen ezért a tanulást nagyra becsülik, támogatják. Könyve ezen pontján szólt részletesen a confuciuszi időktől szinte változatlanul fennálló kínai vizsgarendszerről, kiemelve annak három szintjét, tartalmukat, megszervezésük körülményeit, a megszerezhető fokozatok elnevezését, összevetve ezeket az európai szintekkel.{237} Érdekességként említette, hogy egy 1767-es adat szerint az akkori birodalomban mintegy egymillió jelöltje volt a legfelsőbb szintű vizsgának, ám csupán 24701 férfiú állta sikerrel a megpróbáltatásokat. Kiemelte azt is, hogy a kínai nevelés régtől fogva és szinte teljesen magániskolákon nyugszik, és csupán a 20. század elejétől jelentek meg bizonyos állami – japán példára leginkább katonai – iskolák.{238}

Fináczy{239} gondolatára utalva Ágner kifejtette, hogy „a neveléstörténet szempontjából érdekes a kinai nevelés azért is, mert (…) a kinai nevelés példáján ismerjük meg legjobban megmerevedését annak a művelődésnek, melyet szabad elhatározással megállapított magasabb eszményi cél nem vezérel. Csak addig tudott ez a kultura haladni, mig a puszta technikai vagy rutinszerü tevékenység fejlesztő hatása eltartott.”{240} Több nyugati szerzőre, a német Schmidre (1804-1887){241} és Bryanre (1860-1925){242} is utalva Ágner többszörösen is megerősítette, hogy a kínai nevelés (és története) nem egyéb, mint „hagyomány-magoltatás”. Ugyanakkor leszögezte, hogy a kínai nevelés az egyetemes neveléstörténet szempontjából fontos, hiszen az ázsiai országban már jóval az európai iskolaalapítások előtt működtek oktatási intézmények. Fejtegette még a tanítás és fegyelmezés módszereit, kiemelve a kínai szemlélettel kapcsolatosan a kiao (tanít) szó írásjegyének példáját, amely egy kézből és botból álló összetett rajz.{243} A japán emelkedést példaként tekintő, megújuló oktatásügyről Ágner – Timothy Richard művére{244} utalva – úgy vélte, hogy még nincs sok eredménye Kínában. A pekingi állami katonaiskoláról azt írta, hogy ott francia, angol, orosz, német, kínai, mongol és mandzsu nyelveken képezik az előkelő származású fiúkat.

Summázatként megállapította, hogy „ez a civilizáció sem zárja ki a haladást. (…) Gyakorlati tudományaik fogyatékossága, a természettudományok merő hiánya jellemzi a kínai intelligenciát, – de idővel a humaniórák mellett bizonyára haladni fognak a gyakorlati tudományok terén is. Ekkor, – bár vallásos és etikai felfogásukból hiányzik a kereszténység miszticizmusa, a nő idealizálása, – s rideg materializmus jellemzi őket, – a jövendőjük fényes lesz.”{245}

Ágner művéhez csatolt egy Repertorium{246} című részt, amelyben felsorolta a műve megíráshoz használt magyar és külföldi háttérirodalmakat. Ebben a fentebb már említett Fináczy Ernőn és Lóczy Lajoson kívül utalt Vay Péter könyvére{247} is, valamint egy saját művére{248}. A lábjegyzetek között szerepeltetett külföldi szerzők mellett számos más, angol, francia és német nyelvű külföldi műre is hivatkozott, összesen harminc kötetre. Ezek között jórészt a keleti filozófiával és irodalommal foglalkozó műveket, illetve forráskiadásokat találunk, de megjelenik több neveléstörténeti munka{249} is, amelyek bizonyítják, hogy Ágner Lajos igencsak tájékozott volt kora neveléstörténeti és orientalista irodalmában.

A Repertorium-ot követően pedig Függelék címszó alatt tette közzé a Hiao vagy Kókó. Gyermeki kegyelet a keleti népeknél{250} című tanulmányát, melyben Kína mellett a japán kultúrát is tárgyalta. Az írás első oldalain Ágner a tőle megszokott módon, külföldi fordítási eredmények említésével próbálta értelmezni a hiao és a li fogalmát, előbbinél kifejtve, hogy az nem csupán a gyermeki viselkedésben meghatározó, utóbbinál pedig hangsúlyozva, hogy Kínában ez a kifejezés nem csupán „szertartás”-t jelöl, hanem „a morális, politikai és vallásos életet jellemző és átható mindenféle szokás, ceremónia formula, etikett, a külső magatartásnak, udvariasságnak szabályai és alapelvei mind a li körébe tartoznak. Jól mondja tehát Mr. Callery{251}, hogy a ceremóniák a kinai gondolatvilág tükrét képezik.”{252} Külföldi Kína-kutatók véleményére támaszkodva Ágner rámutatott a fogalmak, jelenségek értelmezésének nehézségeire is, arra, hogy gyakran egymásnak teljesen ellentmondó megállapításokat tesznek még azok is, akik pedig hosszú éveket töltöttek az ázsai birodalomban. Összevetette például Yates{253} és Legge véleményét: előbbi szerint gyermeki kegyeletről európai értelemben szó sincs Kínában, az ottani fiúk inkább engedetlenek és szófogadatlanok, Legge viszont ennek ellenkezőjét állította. Ágner a Lün-jü és a Csung-jung című művekből is idéz, és Velics Antal{254} hiao-val kapcsolatos, a kínai írásjegyek történeti alakulását is tekintetbe vevő fogalomértelmezési kísérletét is közli.{255} Számos, Legge, Rosny és Grube{256} szövegfordításait magyarul közvetítő részletet is beiktat a tárgyalt kínai műből Ágner Lajos.{257} Kiemelte azt is, hogy Meng-ce tanításai szerint nem tesz eleget a hiao követelményeinek az a szülő, akinek nincs gyermeke, a kínaiak szemében a gyermektelenség bűn, a meddőség válóok. Minderről a régi kínai filozófus mellett az újkori kutató, Yates szavait is idézi: „A kinai azt tartja, hogy valamint fát árnyékáért nevelünk, úgy gyermeket nevelünk, hogy öregkorunkban gyámolítónk legyen. A gyermektelenség szégyen.”{258}

Ágner Lajos több részből álló, számtalan kínai műből vett részletet is tartalmazó könyvecskéje az irodalomjegyzék hiányosságai és pontatlanságai ellenére is tükrözi, hogy a szerző témáját illetően széleskörű hazai és külföldi (német, francia, angol és amerikai műveken nyugvó) olvasottsággal rendelkezett. Jóllehet, könyvében gyakoriak az ismétlések, és nem volt mindig következetes az egyes művek szisztematikus bemutatását illetően, az írás bővelkedik a neveléstörténet vonatkozásában már a kiadás idejében is fontos adalékokban.

A Kína mellett Japánnal{259} is behatóan foglalkozó Ágner Lajos írásai a korabeli pedagógiai szaklapokban is feltűntek. 1915-ben jelent meg például egy, a kínai nevelésügyről szóló cikke{260} a Magyar Paedagogia [URL] című folyóiratban. Az akkori időszak állapotát a történeti jelenségekkel összefonódva tárgyaló írás a szerző saját ismeretein túl Mackay akkoriban megjelent könyvére{261} támaszkodott. Történeti bevezetésében Ágner (könyveihez hasonlóan) kifejtette, hogy Kínában a nevelés a legrégebbi ókori időkig visszavezethető, és leírta a konfucianista nevelés legfontosabb jellemzőit, utalva arra, hogy „a konfuciusi pedagógiában nincs vallásoktatás és semmi gondot sem fordítottak az egyéni értelem fejlesztésére. A tanítás és nevelés kimerült az ősi társadalmi és erkölcsi szabályok mechanikus átplántálásában. Valamennyi régi, akár állami, akár magániskola, a legalsó foktól a legmagasabbig (sőt még a szakiskolák is), Konfucius ethikáján épült fel. Ezekben az iskolákban a hosszú évszázadok alatt szellemtelen, magoltató módszer fejlődött ki…”{262}, jóllehet, azt a szerző is elismerte, hogy ez nem Konfucius hibája, hiszen ő éppen arról is híres volt, hogy tanítványaival beszélgetve, „a társalgás szókratészi módszerével”{263} tanított. Felsorolta a kínai neveléstörténethez kapcsolódó legfontosabb könyveket (hasonlóan, mint például Fináczy Ernő), és röviden leírta az 1915-ben Magyarországon más művekből is ismert vizsgafokozatokat. Ágner végigvezette, hogy a 20. század elejétől kezdve a kínai kormányzat milyen rendelkezésekkel próbálta korszerűsíteni a hatalmas birodalom oktatásügyét, valójában merőben új, nyugati mintákra is nagyban támaszkodó módon. Ismertette annak az 1908-as rendeletnek a tartalmát és következményeit, amely a kínai oktatásügy valamennyi szintjét gyökeresen átalakította. Ugyanakkor arról is írt, hogy (egy 1911-es, a közoktatásügyi reformok kidolgozásával foglalkozó bizottság munkájának köszönhetően) végül Kínában mégsem vetették el teljesen a hagyományokat, és „végre is be kellett látniok, hogy a reform teljes felforgatással nem, csakis a hagyományok megbecsülésével, tehát nemzeti alapon lehetséges{264}. (A cikk e részénél érezhető Ágner „nemzeti” nevelés melletti elkötelezettsége, és a hagyományokat eltörölni kívánó „forradalmárok” iránti ellenszenve, ami valószínűleg nem csupán Kínáról, hanem az 1918-19-es évek magyarországi jelenségeiről, illetve Ágner azokhoz való hozzáállásáról is szól.)

A kínai nyelvet is ismerő szerző részletesen kifejtette azt, hogy a Kínában beszélt különböző nyelvek miért is jelentik jelentős akadályát az oktatási reformoknak, és hogy milyen erőfeszítések történnek az egységes (pekingi mandarin) nyelv bevezetésére. Megemlítette, hogy bár a leggyakrabban tanított idegen nyelv a 20. század eleji Kínában az angol volt, a németek is sokat tettek saját nyelvük kínai elterjesztése érdekében, és a két idegen nyelvet tanító középiskolákban előfordult még a francia, a japán és az orosz nyelv tanítása.{265}

Gazdag pedagógiai tartalmú írásokat olykor nem kifejezetten nevelési szaklapok hasábjain is fellelhetünk a 20. század eleji Magyarországon. 1928-ban a Magyar Szemle [URL] című lapban például – pekingi tapasztalataira támaszkodva – Tomcsik József írt egy cikket{266}, amelyben érintette a kínai nevelésügyet is. Bár az írás saját koráról szólt, találhatunk benne neveléstörténeti vonatkozású gondolatokat is. Az írás egy Csuang Tzu-ról{267} szóló példázattal kezdődik, amelynek segíségvel a szerző arra világít rá, hogy az ázsiai országban „az egyéni függetlenségnek és a családi érdeknek a közés államérdek alá való rendelése nagyobb ritkaság, mint más népfajnál”{268}, amely kijelentés némileg ellentmond más, az elöljáróik iránt óriási tiszteletet mutató és hivatalnokait nagyra tartó „kínai” számos (neveléstörténeti) műben történő bemutatásával. Tomcsik – utalva Domony Péter korábbi írására{269} – azt fejtette ki, hogy a kínai hadi események, a folyamatos háborúskodás a térségbe benyomuló, gazdasági hasznot hajszoló európaiak számlájára írható. Elmarasztalóan szólt arról, hogy az európaiak a „fejlettebb kultúra jelszavával” kritizálták a kínai társadalom és gazdaság – többek között a nevelésügy – történetileg kialakult formáit, a konfuciuszi etikát. A nevelés tekintetében Tomcsik összevetést tett a forradalom előtti és utáni kínai jellgzetességeket illetően. A nevelés történeti hagyományairól – számos más korábbi szerzőhöz hasonlóan – azt írta, hogy azok középpontjában a klasszikusok tanulmányozása és értelmezése állt, ami elfojtotta a kritikai készséget.{270} Érdekes, a magyarországi forrásokban igen ritkán tapasztalható módon utalt a szerző azokra a jelenségekre, amelyek a régi nevelési eszmények és tartalmak új, nyugatiakkal történő gyors felváltásából eredtek. „A kínai klasszikusok töredékes tanulmányozását a mai rendszer szerint csakhamar felváltja az az oktatás, melynek egyedüli célja a modern technikai és természettudományok elsajátítása, valamint a nyugati országok történelmének, irdalmának a megismertetése. Ennek a két ellenkező világnézeti rendszernek átmenetnélküli egymásután következése megoldhatatlan nehézségek elé állítja a fiatal kínait s az idegen is részvéttel kell hogy nézze az ebből származó mindennapos egyéni tragikumot, mely imeretlen Európában”.{271} Világosan megfogalmazta, hogy azok a fiatalok, akik gyermekként családjukban a hagyományos kínai értékek szerint nevelkednek, külföldi vagy hazájukban lévő, de külföldiek által irányított iskolákba kerülve néhány év után már nem szeretnék a szüleik életét követni.{272} Mint tanulmányában több ponton, ez esetben is összehasonlította a kínai és a japán nevelési fejleményeket: kiemelte, hogy a japánoknál évtizedek alatt zajlott le mindaz, ami Kínában alig pár év alatt, és hogy a japán fiatalok idősebb korukban kerülnek külföldi egyetemekre, mint kínai kortársaik, így jobban képes átjárni gondolkodásukat az ősi kultúra. Utalt arra is, hogy a 20. század elején Kínában történt kísérlet mind a francia, mind pedig a német oktatási rendszer bevezetésére, de végül 1922-től az angolamerikai modell lett elterjedt.{273} Cikke hátralévő részében Tomcsik már csak saját kora kínai nevelés- és egészségügyéről beszélt, jobbára történeti utalások nélkül.

A kínai neveléstörténet megítélésének jellemzői a korszakban

Napjainkban abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy számos kiváló, különböző forrásokon és szempontokon nyugvó, a posztkolonialista látásmódot közvetítő könyv és tanulmány áll rendelkezésre a nem-nyugati népek kultúrájáról. Elemzések sora keletkezett a 20-21. század fordulójától arról is, hogy milyen volt az irodalmi művekben{274}, útleírásokban, újságcikkekben, a korabeli gyarmattartók adminisztrációjában{275}, magánleveleiben, naplóiban és egyéb irományaiban megragadható kolonialista retorika. Olyan műveket is szép számmal említhetünk, amelyek a Kínával kapcsolatos egykori nyugati fogalomhasználat, gondolkodásmód, a sinofília és sinofóbia gyökereit, sajátosságait tárják fel.{276} Ezen elemzések alapján kijelenthetjük, hogy a korabeli (a 19. század elejétől a 20. század harmincas-negyvenes éveiig keletkezett) hazai sajtócikkekben és pedagógiai szakmunkákban is a 15-16. századtól formálódó, a 18. századtól rögzülő európai és amerikai közelítésmódhoz, sztereotípiákhoz hasonló (gyakran éppen abból merítő) nézőponttal és információkkal találkozhatunk.

Ezek között egyik kiemelkedő elem, folytonosan visszatérő gondolat volt a konfucianizmus tanainak lekicsinylése, keresztény tanításokkal való szembeállítása, összehasonlítása, amely összevetésekben a nyugati szakirodalmakban túlnyomórészt a kínai filozófiai rendszer maradt alul. (A fentebb bemutatott magyar források szerzői között Szenczy, Csengery, Nagy Márton, Lubrich Ágost és Fináczy Ernő is ebben a szellemben írt.) Míg a kínai tudományosság évezredes eredményeivel kapcsolatosan itt bemutatott hazai szerzőink esetében kivétel nélkül a kettősség volt jellemző (elismerték a selyem- és porcelánkészítés, ércmegmunkálás, papírkészítés, nyomtatás stb. eredményeit, ugyanakkor hangsúlyozták a kínai tudományok „megmerevedését”, „fejlődés-képtelenségét”), a kínai nyelv és írás vonatkozásában is többen közülük (például Faragó Ödön, Csengery Dénes, Ágner Lajos) elítélően és lekicsinylően írtak. A másik jellegzetesség, amit az európai, köztük a magyar neveléstörténeti munkák szerzői (Csengery Dénes, Bethlen Ödön, Nagy Márton) többnyire kiemeltek, az a leánygyermekek megölésének kínai szokása volt. A gyermekkortörténetet szemlélve a források az ókortól kezdve egyértelműen bizonyítják, hogy a gyermekek kitevése vagy megölése minden korszakban és számos kultúrában jelenlévő, elsősorban a népességszám szabályozását szolgáló „eszköz” volt. Miként azt egyik könyvében David Mungello kifejtette, az európai hittérítők megérkezésekor Kínában is két évezredes története volt ennek, ám akkor, amikor a 16-17. században kontinensünkön inkább a gyermekek kitevése, elhagyása volt jellemző, az ázsiai birodalomban főként a lányok kitevése és vízbe fojtása.{277} A szerző azonban hangsúlyozza, hogy ez korántsem volt mindenütt jelen Kínában, és leginkább éhínségek, háborúk idején volt tapasztalható. Ráadásul a buddhista és taoista tanítások elítélték a leány- (gyermek-) gyilkosságot.{278} Gyakori eleme volt még a neveléstörténeti bemutatásoknak a kínai vizsgarendszer leírása is; a szerzők általában kiemelték annak szigorúságát, merevségeit. Hazánkban részletesen írt erről Sámi Lajos, Fináczy Ernő és Ágner Lajos, és a két utóbbi szerző műveiben részletes leírást olvashatunk a kínai nevelésügy tartalmi alapját jelentő legfontosabb régi könyvekről is. Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy – párhuzamban a korabeli nyugati szakirodalom megállapításaival és sztereotípiáival – a magyar neveléstörténeti forrásokban Kína mozdulatlanságának, merevségének, elzárkózásának, modernizációra való képtelenségének hangoztatása, az óriási államalakulat „múmiához”, „kisgyermekhez” hasonlítása volt jellemző a 19. század elejétől a 20. század elejéig. A szerzők a kínai nevelés legfőbb „hibájaként” az egyéniség kibontakoztatásának és a szabadságra nevelésnek a hiányát, a vizsgarendszer merevségét említették, pozitívumként pedig a kínaiak családcentrikusságát, gyermekszeretetét említették, illetve azt, hogy mennyire megbecsülik ott a tanult embereket, hogy ritka kivételként a kínai birodalomban a műveltség, és nem a származás a társadalmi emelkedés igazi alapja.

 

Jegyzetek

    112 A fejezet az alábbi tanulmány kissé átdolgozott szövegváltozata: Kéri Katalin: A kínai neveléstörténet hazai bemutatása a reformkortól a 20. század elejéig. Iskolakultúra, 2015/5-6. 25. évf. 93-113. o. [URL]

    113 Vasziljev, L. Sz.: Kultuszok, vallások és hagyományok Kínában. Gondolat, Budapest, 1977. 10. o.

    114 Uo. 16-17. o.

    115 Ka Wai Fan (2003): Review of Japanese Web sites for Chinese history. Electronic Library, The, Vol. 21 Iss: 6, 587-590. o. [URL] vagy [URL]

    116 L. erről pl.: Ka Wai Fan: Searching for Chinese history journals online. [URL] és Elman, Benjamin A.: Classical historiography for Chinese History. [URL]

    117 Vasziljev i. m. 19. o.

    118 Eredményeikről l. például az alábbi bibliográfiai összefoglalásokat: Kínai-magyar bibliográfia [URL]. Összeállította: Ferenczyné Wendelin Lidia. Országos Széchényi Könyvtár, Budapest, 1959., illetve a Ferenczy Mária által összeállított, Vasziljev művéhez csatolt válogatott bibliográfia. Vasziljev i. m. 360-361. o. stb.

    119 Lóczi Lóczy Lajos: A Khinai birodalom természeti viszonyainak és országainak leirása. A K. M. Természettudományi Társulat kiadása, Budapest, 1886. V. ciklus 2. kötet (XXVI.)

    120 Utunk Keletről a mai hazába. A hazai orientalisztika születése és eredményei. [URL] Elektronikus kiadás: Terebess Ázsia E-Tár

    121 L.: Ferenczy Mária: Stein Aurél és a Kína-kutatás. [URL] In: Földrajzi Múzeumi Tanulmányok, 1991/9. 27-31. o.

    122 L. például az alábbi művét: Stein Aurél: Ősi ösvényeken Ázsiában. Három kutató utam Ázsia szívében és Kína északnyugati tájain. MTA kiadása, Budapest, 1934. (angolból fordította Halász Gyula)

    123 Utunk Keletről a mai hazába… [URL] i. m.

    124 Salát Gergely: Kína-kutatás és kínainyelv-oktatás Magyarországon. A magyar-kínai kapcsolatok 60 éve című konferencia, Budapest, 2009. október 3.

    125 Mohr Richárd: Magyar-kínai kapcsolatok (rövidített változat, [URL]). Eastinfo Magyarország – Kína, Budapest – Peking, 2008. 2. o.

    126 Inotai András – Juhász Ottó: A változó Kína. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2009. A könyvről készült recenziók közül l.: Matura Tamás: A hazai modern Kína-kutatás eredményei. [URL]

    127 Az 1850 előtt Kínáról kiadott művek jegyzékét l.: Western Books on China published up to 1850 (on microfiche). Bamboo Publishing Ltd., London, 1987.

    128 A fordítások történetéről országonkénti bontásban l.: Histoire de la traduction en Occident. France, Grande-Bretagne, Allemagne, Russie, Pays-Bas. Bibliothèquede linguistique, Duculot, Paris – Louvain-la-Neuve, 1991.

    129 L. például az alábbi írását: Vámbéry Ármin: Európa viszonya Khinához és az iszlám világhoz. [URL] Budapesti Szemle, 1901. CV. Kötet, 1-27. o.

    130 Vay A. Péter: Khina és Japán a XX. század küszöbén. [URL] Budapesti Szemle, 1904. december, 336. szám, 321-360. o.

    131 L. például az alábbi művet: Christian Education in China: The Report of the China Educational Commission of 1921-1922. Commerical Press, Shanghai, 1922. [URL]

    132 L. például: Horváth Jenő: Kína első misszionáriusnője: Kunst Irén. Egyház és Misszió Kiadása, Kolozsvár, 1939.

    133 Peake, Cyrus H.: Nationalism and Education in Modern China. Columbia University Press, New York, 1932.

    134 Burton, Margarete Ernestine: The Education of Women in China. Fleming H. Revell, New York, 1911. [URL]

    135 A mű fotózott, szabadon hozzáférhető változata megtalálható a books.google. com gyűjteményében. [URL]

    136 Lewis, Ida Belle: The Education of Girls in China. Teachers College, Columbia University, New York, 1919. [URL]

    137 Parker, Franklin: History of Chinese Education and Culture: Annotated Bibliography. 1986. [URL]

    138 Lirui, Mao – Guanqun, Shen: General History of Chinese Education. 1-6. Shandong Education Press, 1989.

    139 Tiekuan, Jin: Chronicle of Educational events of the People’s Republic of China. 1-3. Shandong Education Press, 1995.

    140 Lanxin, Zhang – Xiaodong, Fang: China. In: Salimova – Dodde i. m. 64-93. o.; Reagan, Timothy (2005): Non-Western Educational Traditions. Indigenous Approaches to Educational Tought and Practice. Lawrence Erlbaum Associates, Publishers, Mahwah, New Jersey – London. (3., bővített kiadás) [URL];

    141 Szenczy Imre: China’ balgatagsága. Tudománytár, Buda, 138. új folyam, 2. év, 4. kötet 35-47. o. [URL]

    142 Le Petit, Christoph Friedrich Pommer: Sittengallerie der Nationen. Das Buch der Völker in Bildern und Vignetten. Hoff, Mannheim, 1836. [URL]

    143 A Le Petit-féle könyv Kínáról szóló fejezetének címe: China Ehorheit. In: Le Petit i. m. 40. o. [URL]

    144 Szenczy i. m. 38. o. [URL]

    145 Uo. 39. o. Vö.: Le Petit i. m. 46. o.

    146 L.: Le Petit i. m. 47. o.

    147 Szenczy i. m. 44. o. Vö.: Le Petit i. m. 51. o.

    148 Uo. 47. o. Vö.: Le Petit i. m. 56. o.

    149 Csengery Antal (1822-1880) jogtudós, politikus, publicista, az MTA tagja volt. Számos cikk és könyv szerzője, más lapok mellett 1857 és 1869 között a Budapesti Szemle [URL] szerkesztőjeként tevékenykedett.

    150 Csengery Antal: Képek az emberi mivelődés történetéből. I. Realismus és idealismus. Budapesti Szemle, Pest, 1858. III. kötet 3-57. o. [URL]

    151 Uo. 3. o.

    152 Uo. i. m. 4. o. V.ö.: például: Szenczy Imre 1838-as, Le Petit alapján írt cikkével.

    153 Csengery i. m. 5. o. [URL]

    154 Adolf Carl Friedrich Wuttke (1819-1870) német evangélikus teológus, író és politikus volt.

    155 Wuttke, Adolf Carl Friedrich: Geschichte des Heidenthums in beziehung auf religion, wissen, kunst, sittlichkeit, und staatsleben. Band 1: Die ersten Stufen der Geschichte der Menschheit. Entwicklungsgeschichte der wilden Völker, so wie der Hunnen, der Mongolen, des Mittelalters, der Mexikaner und der Peruaner. Band 2: Das Geistesleben der Chinesen, Japaner und Indier. Breslau, 1852-53. (Megjegyzés: Wuttke nevét Csengery betűhibával („Wutke”-ként) közölte, és nem jelölte a könyv teljes címét, csupán a főcímet a kötetszám feltüntetésével.) [URL]

    156 Csengery i. m. 7. o. [URL]

    157 Uo. 7. o. [URL]

    158 Uo. 8. o. [URL]

    159 Gützlaff, Karl Friedrich August (1803-1851) német misszionárius volt. [URL]

    160 Csengery tanulmányában csak Gützlaff nevét adta meg, műve címét nem. Gützlaff az alábbi történeti műveket írta: A Sketch of Chinese History, Ancient and Modern. London, 1834. [URL] (Német változat: 1847.), illetve Geschichte des chinesischen Reichs von denältesten zeiten bis zum Frieden von Nanking. Neumann, Stuttgart 1874. Csengery ezek közül 1858-ban nyilvánvalóan csak az elsőt ismerhette, valószínűleg arra utalhatott cikkében.

    161 Ehhez forrásként Gumprecht, T. E.: Die neueste chinesische Geschichte und Geographie fremder Länder. In: Zeitschrift für allgemeine Erdkunde. [URL] III. B. I. 19-31. o. (Berlin, 1854.) című tanulmányát használta. Megjegyzés: Csengery csak a szerző vezetéknevét és a folyóirat címét jelölte tanulmányában, az eredeti írás címét nem. Gumprecht tanulmánya teljes terjedelmében olvasható az alábbi oldalon: [URL]

    162 Csengery i. m. 15. o. Írása ezen részénél a szerző a már idézett Wuttke-féle kötet mellett Gans, Eduard: Das Erbrecht in Weltgeschichtlicher Entwickelung, 4 Bde. (Berlin/Stuttgart 1824-1835.) című jogtörténeti művére hivatkozott. [URL]

    163 Hegedüs: A nagy világ népei V. A csinek birodalma. Vasárnapi Ujság 1855. november 25., II. évf., 47. sz., 375-377. o. [URL]; Uő.: A nagy világ népei VI. A csinek Vasárnapi Ujság 1855. december 16., II. évf., 50. sz., 403-406. o. [URL]; A nagy világ népei VII. A csin földmivelés, selyemtenyésztés, porczellángyártás, porczellántorony. Vasárnapi Ujság 1855. december 30., II. évf., 52. sz., 423-424. o. [URL]

    164 A nagy világ népei V. A csinek birodalma… i. m. 376. o. [URL]

    165 Bethlen Ödön: Eredeti levelek Chinából 1-2. Vasárnapi Ujság 1868. december 6. XV. évf., 49. sz., 591. o. [URL] és 1868. december 13. XV. évf., 50. sz., 607. o. [URL]

    166 Eredeti levelek Chinából 2. i. m. 607. o. [URL]

    167 S.(ámi) L.(ajos): Khinai tanulók vizsgája. Vasárnapi Ujság 1873. október 12., 20. évf., 41. sz., 492. o. [URL]

    168 Uo. 492. o. [URL]

    169 Faragó Ödön: Egy magyar ember Khináról. Vasárnapi Ujság 1882. november 19., XXIX. évf., 47. sz., 742-746. o. [URL]

    170 Uo. 742. o. [URL]

    171 Faragó Ödön: Első napjaim a Mennyei Birodalomban. Vasárnapi Ujság 1882. november 19., XXIX. évf., 47. sz., 746-747. o. [URL]

    172 Nagy Márton (1804-1873) piarista tanár, a bölcsészettudomány doktora 1844-ben lett az Akadémia levelező tagja. Az életrajzi lexikonok szerint számos pedagógiai és bölcsészeti tárgyú művet írt, ezek között találhatjuk neveléstörténeti tanulmányait. A Szinnyei József-féle összefoglalás szerint írt egy könyvet is A nevelészet története címmel, ám ez kéziratban maradt. L.: Nagy Márton. In: Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. IX. Hornyánszky, Budapest, 1903. [URL]

    173 Nagy Márton: A keleti nevelészet. A Philosophiai, Törvény- és Történettudományi osztályok közlönye, 4. kötet, 1963/1. sz. 64-128. o. [URL]

    174 Mészáros István: Nagy Márton. In: Kislexikon. [URL]

    175 Nagy Márton i. m. 65. o. [URL]

    176 Uo. 65. o. [URL]

    177 Uo. 65. o. [URL]

    178 Uo. 67. o. [URL]

    179 Uo. 65. o. [URL]

    180 Uo. 65. o. [URL]

    181 Uo. 66. o. [URL]

    182 Uo. 67. o. [URL]

    183 Uo. 68. o. [URL]

    184 Uo. 68. o. [URL]

    185 Uo. 71. o. [URL]

    186 Uo. 71. o. [URL]

    187 Uo. 72. o. [URL]

    188 Jellemző részlet ebben a leírásában az a szóhasználat, amely a magyar nyelvben ma is gyakori: Nagy Márton maga is csak a fiúk megnevezésére használta a „gyermek” kifejezést.

    189 Nagy Márton i. m. 73-74. o. [URL]

    190 L. például: Gernet, Jacques: Kína hétköznapjai a mongol hódítás előestéjén. 1250-1276. Gondolat, Budapest, 1981. [URL]; Uő.: A kínai civilizáció története. Osiris, Budapest, 2001. [URL]; Bárdi László: Kína: a letűnt istenek birodalma. Alexandra, Budapest, 2007. [URL]; Bognár László: Az ókori Kelet nevelése. OKI, Budapest, 1992. [URL]

    191 Nagy Márton i. m. 76. o. [URL]

    192 Mészáros István szerint Nagy Márton egy, az MTA-n felolvasott előadásában „a gyermektanulmányt elővételezve felvázolta a gyermek testi és értelmi fejlődésének menetét, sok apró megfigyelését elemezve”. 1868-ban jelent meg ennek nyomán a szerző A gyermek fokozatos fejlődése című műve. ( Értekezések a bölcsészeti tudományok köréből (1. 6), Magyar Tudományos Akadémia, Pest) [URL]

    193 Nagy Márton i. m. 82-83. o. [URL]

    194 Uo. 83. o. [URL]

    195 Garamszegi Lubrich Ágost: A nevelés történelme I-III. Budapest, 1874. [URL]

    196 A sínaiak családi nevelése. In: Garamszegi Lubrich Ágost: A nevelés történelme. I. i. m. 8-18. o.

    197 Uo. 4. o.

    198 Uo. 4-5. o.

    199 Uo. 8. o.

    200 Uo. 9. o.

    201 Uo. 16. o.

    202 Uo. 17. o.

    203 Fináczy Ernő: Az ókori nevelés története. Hornyánszky Viktor Könyvkiadóhivatala, Budapest, 1906. [Az 1922. évi kiadás: URL]

    204 Ágner Lajos: A kinai nevelés. Vértes Adolf Könyvnyomdája, Jászberény, 1907. [URL]

    205 Szelényi Ödön: Ágner Lajos: A kínai nevelés. Magyar Paedagogia, 17. évf., 1908/ január, 1. sz., 239-240. o. [URL]

    206 Lóczy Lajos: A mennyei birodalom története. Lampel Róbert Kiadása, Budapest, 1901. [URL]

    207 Ágner: A kinai nevelés… i. m. 5. o.

    208 Voltaire: L’Orphelin de la Chine. Paris, 1755. [URL] (A tragédiát ugyanebben az évben mutatta be Párizsban a Comédie française.) A darab szövegét l.: Théâtre classique. [URL]

    209 Ágner: A kinai nevelés… i. m. 10. o.

    210 Uo. 10. o.

    211 Uo. 11. o.

    212 Az Ágner által meghivatkozott szerző, Joseph Edkins (1823-1905) kora egyik kiemelkedő Kína-kutatója volt.

    213 Martin, William Alexander Parsons (1827-1916), amerikai presbitériánus misszionárius volt. Fő műve a Cycle of Cathay (1896) [URL], amelyben az amerikai olvasóknak mutatta be Kínát, illetve a szintén több kiadást megért Awakening of China. Peking, 1906. [URL] Martin életéről l.: Biographical Dictionary of Chinese Christianity [URL]. Megjegyzés: A vezetékneve szövegközi előfordulásán kívül Ágner irodalomjegyzékében a szerző egyetlen műve sem került említésre.

    214 Edkins, Joseph: The nine Categories of the Hung-Fan. In: China’s place in Philology: an attempt to show that the languages of Europe and Asia have a common origine. Trübner & Co., London, 1871. 15-16. o. [URL] Ágner Lajos helytelenül utal arra, hogy ez a leírás a mű XV. oldalán található, mert ott az Introductory című fejezet szerepel.

    215 Megjegyzés: Ágner könyvének szövegében két betűhibával – Nauman-ként – szerepel Carl Friedrich Neumann (1798-1870) neve. Ágner: A kinai nevelés… i. m. 15. o. A német orientalista és történész életútjáról l. például az alábbi oldalt: [URL]

    216 Neumann, Carl Friedrich (transl.): [Zhong-guo Xuetang.] Lehrsaal des Mittelreches. Enthaltend die Encyclopädie der chinesischen Jugend und das Buch des ewigen Geistes und der ewigen Materie. Zum erstenmal in Deutschland herausgegeben, übersetzt und erläutert. Wolff, München, 1836. [URL]

    217 Angelo P. Zottoli (1826-1902) jezsuita atya sokat tett a kínai szövegek latinra való átültetéséért a 19. században. Cursus litteraturæ sinicæ (Chang-Hai [Sangháj], 1879.) [URL]

    218 A kötet címét Hsziao-king-ként is említik. L. például a következő jegyzet alatt!

    219 A könyvsorozat 50 kötete 1871 és 1910 között jelent meg az Oxford University Press kiadásban. A sorozat szerkesztője, és több szöveg fordítója az orientalista F. Max Müller volt. A kötetek közül 44 – köztük az Ágner Lajos által ismert és idézett, a Hsziao-king-et is tartalmazó 3. kötet – megtalálható digitális formában az alábbi honlapon: [URL]. Az 50 kötetet reprint kiadásban kiadta az indiai Motilal Banarsidass Kiadó.

    220 The Sacred Books of China 1. The texts of Confucianism. Transl.: Legge, James. Oxford University Press, Oxford, 1879. [URL]

    221 Léon de Rosny (1837-1916) neves francia orentalista volt. [URL]

    222 Rosny, Léon de (trad.) and Confucius: Hiao-King ou Le livre sacré de la piété filial. Publiée en chinois avec une traduction française et un commentaire perpétuel, emprunté aux sources originales. Maisonneuve et Ch. Leclerc, Paris, 1889. [URL] Megjegyzések: 1. Ez a franciaországi kiadás a francia fordítás mellett az eredeti kínai szöveg japán változatát is tartalmazta, erről Ágner nem tett említést. 2. A kínai műnek már az 1889-es kiadás előtt is létezett francia fordítása: azt Pierre-Martial Cibot (1727-1780) készítette 1779-ben. Ez utóbbinak digitális változatát l. az alábbi oldalon: [URL]. A művet őelőtte P. Noël fordította latinra.

    223 Ágner: A kinai nevelés… i. m. 21. o.

    224 Uo. 22-24. o.

    225 Johann Heinrich Plath (1802-1874) kora neves német Kína-kutatója volt. Részletes életrajzát az alábbi könyvben olvashatjuk: Franke, Herbert: Zur Biographie von Johann Heinrich Plath. Verl. d. Bayer. Akademie d. Wissenschaften, 1960. Plath egyik legkiemelkedőbb munkája a Confucius und Sein Schüler Leben und Lehren 1-4. Verlag der k. Akademie, München, 1867-74. A mű digitális változatát l. az alábbi oldalakon: [1. kötet: URL] [2. kötet: URL] [3. kötet: URL] [4. kötet: URL].

    226 Plath, Johann Heinrich: Die Religion und der Cultus der alten Chinesen 1-2. München, 1862-1864. [1. kötet: URL] [2. kötet: URL] Megjegyzés: A hivatkozott mű címét Ágner szóhibával, az alábbi módon adta meg könyve 24. oldalán: Die Religion und der Kultus der alten Khineen. München, 1862.

    227 Ágner: A kinai nevelés… i. m. 26. o.

    228 Ágner Chung-Yung-ként közli a címet.

    229 Ágner ennél a műnél is a fentebb már idézett Legge és Zottoli szövegfordításaira hivatkozott. Kiegészítésként jelezzük, hogy a 19. század végén a műnek létezett más európai kiadása is: San-Tseu-King: Le Livre De Phrases De Trois Mots – En Chinois Et En Francais, Suive D’Un Grand Commentaire. Traduit Du Chinois Et D’Un Petit Dictionnaire Chinois-Francais – Du San Tseu-King Et Du Livre Des Mille Mots. Trad.: Stanislas, Julien. H. Georg, Geneva, 1873. (Stanislas neves francia orientalista volt, aki 1797-1873 között élt. [URL]

    230 Ágner műve e pontján a francia Jean-Pierre Guillaume Pauthiert (1801-1873) idézi, aki az alábbi fordítást készítette a műről: Le Ta Hio ou La Grande Étude, ouvrage de Khoung-Fou-Tseu (Confucius) et de son disciple Thseng-Tseu, traduit en latin et en français. Publié la première fois en 1837. [URL] (A mű újrakiadása: 1993.) Pauthier, a kor neves francia sinológusa az alábbi fontos műveket alkotta még: Chine ou Description historique, géographique et littéraire de ce vaste empire, d’après les documents chinois. Paris, 1839. [URL] és [URL]; Confucius et Mencius. Les Quatre livres de philosophie morale et politique de la Chine, traduits du chinois. Paris, 1846. [URL]; Dictionnaire étymologique chinois-annamite, latin-français. Paris, 1867. [URL] (Megjegyzés: A vezetékneve szövegközi előfordulásán kívül Ágner irodalomjegyzékében a szerző egyetlen műve sem került említésre.)

    231 Ágner: A kinai nevelés… i. m. 30. o.

    232 Confucius und Tseng-Tseu. Tá-Hieo, die erhabene Wissenschaft. Aus dem Chinesischen übersetzt und erklärt von Reinhold von Plaenckner. Brockhaus, Leipzig, 1875.

    233 Ágner: A kinai nevelés… i. m. 30-31. o.

    234 Megjegyzés: Ágner Lajos egy későbbi művében ugyanezt a műcímet az alábbi magyar fordítással közli: „A népek kormányzásáról”. L.: Száz kínai vers. Fordította, bevez.: Ágner Lajos. Budapest, 1937. [URL] A Pallas Nagy Lexikona „A nagy tan v. művészet a népek kormányzásáról” címet közölte a Ta-Hio fordításaként. L: Khinai nyelv és irodalom címszó. In: Pallas Nagy Lexikona digitalizált változata: [URL]. Újabb fordításban magyarul „A Nagy Tanítás” szókapcsolattal szerepel. L.: Tőkei Ferenc: A kínai filozófia. Ókor. I-III. Akadémiai, Budapest, 1983. [URL]

    235 Ágner: A kinai nevelés… i. m. 32. o.

    236 Uo. 37. o.

    237 Uo. 38-39. o.

    238 Uo. 39-40. o.

    239 Fináczy Ernő: Az ókori nevelés története. Hornyánszky Viktor Könyvkiadóhivatala, Budapest, 1906. [Az 1922. évi kiadás: URL]

    240 Ágner: A kinai nevelés… i. m. 40. o.

    241 Schmid, Karl Adolf: Geschichte der Erziehung I. Stuttgart, 1884.

    242 Bryan, William Jennings: Letters to a Chinese official being a western view on eastern civilization. London and New York, Harper & Brothers, 1906. 17. o. Megjegyzés: a mű alábbi kiadásának digitális változata is létezik. McClure, Phillips & Co., New York, 1907. [URL] Élettörténetéről l.: Herrick, Genevieve Forbes – Herrick, John Origen: Life of William Jennings Bryan. Kessinger Publishing, 2003.

    243 Ágner: A kinai nevelés… i. m. 42. o.

    244 Richard, Timothy: The New Education in China. Contemporary Review, 83 (January 1903) 11-16. (Megjegyzés: Ágner könyvében betűhibával, „neu”-ként szerepel a címben szereplő második szó.) Timothy Richard (1845-1919) walesi származású baptista misszionárius jelentős időt, 45 évet töltött Kínában, és több művet is írt az ottani kultúráról. Életéről l.: Richard, Timothy. In: Welsh Biography Online. [URL] Egyik fő műve digitális változatban is olvasható: Richard, Timothy: Forty-five years in China. Frederick A. Stokes Company, New York, 1916. [URL]

    245 Ágner: A kinai nevelés… i. m. 46. o.

    246 Uo. i. m. 47-48. o.

    247 Vay Péter gróf: Kelet császárai és császárságai. Franklin Társulat, Budapest, 1906. [URL]

    248 Ágner Lajos: Konfucius: Ta-Hio. Nagy Tudomány. Jászberény, 1906.

    249 Például Kemp, Ellwood Leitheiser: History of Education. Lippincott Company, Philadelphia, 1906. [Az 1902-es kiadás: URL]; Edouard, Biot: Essai sur l’istoire de l’instruction publique en Chine. I. Paris, 1845. (Megjegyzés: a mű megjelenésének éve 1847., teljes címe: Essai sur l’histoire de l’instruction publique en Chine et de la corporation des Lettrés depuis des anciens temps jusqu’à nos jours.) [URL]; Laurie, Simon Somerville: Historical survey of pre-christian education. London, 1900. [URL]

    250 Ágner: A kinai nevelés… i. m. 53-69. o.

    251 Callery, Joseph-Gaëtan-Pierre-Maxime-Marie (1810-1862) [URL] francia születésű misszionárius, sinológus volt. Legtöbbet idézett művei: a Dictionnaire encyclopedique de la langue chinoise (Avertissement et spécimen). Typographie Firmin-Didot frères, Paris, 1842. [URL] és az Yvan Melchiorral közösen írt Insurrection en Chine, depuis son origine jusqu’à la prise de Nankin. 1853. [URL] A mű angol kiadása: History of Insurrection in China: With Notices of the Christianity, Creed, and Proclamations of the Isurgents. Smith, Elder & Co. London, 1854. [URL] Fordította: John Oxenforsd. Megjegyzés: A vezetékneve szövegközi előfordulásán kívül Ágner irodalomjegyzékében a szerző egyetlen műve sem került említésre.

    252 Ágner: A kinai nevelés… i. m. 55. o.

    253 Megjegyzés: A vezetékneve szövegközi előfordulásán kívül Ágner irodalomjegyzékében a szerző egyetlen műve sem került említésre.

    254 Velics Antal (1855-1915) [URL] orvos, orientalista volt, arab, török és héber nyelvismerettel rendelkezett. Ágner könyve 57. oldalán „jeles kinológus”-nak nevezte. Megjegyzés: A vezetékneve szövegközi előfordulásán kívül Ágner irodalomjegyzékében a szerző egyetlen műve sem került említésre.

    255 Ágner: A kinai nevelés… i. m. 56-57. o.

    256 Grube, Wilhelm: Geschihte der chinesischen Litteratur. Leipzig, 1902. [URL]

    257 Ágner: A kinai nevelés… 59-64. o.

    258 Uo. 64. o.

    259 Ágner Lajos: A japán szókincs európai elemei. Budapest, 1904.; Uő.: A japánság súlya és törekvése. Jászberény, 1905.

    260 Ágner Lajos: Az új Kina és a köznevelés kérdése. Magyar Pædagógia 24. évf., 1915. 361-364. o. [URL]

    261 Mackay, Baron von: China. Die Republik der Mitte. Cotta, Berlin-Stuttgart, 1914. [URL]

    262 Ágner: Az új Kina… i. m. 362. o.

    263 Megjegyzés: Az, hogy Konfuciusz „szókratészi módszerrel” tanított, természetesen kronológiailag nem helytálló kijelentés, hiszen míg ő Kr. e. 551-479 között élt, Szókratész Kr. e. 470-399 között.

    264 Ágner: Az új Kina… i. m. 363. o.

    265 Uo. 364. o.

    266 Tomcsik József: Nevelés és egészségügy a mai Kínában. Magyar Szemle, 1928. szeptember IV. k. 1. (13.) szám 73-78. o. [URL]

    267 Csuang-ce

    268 Tomcsik József i.m. 73. o. [URL]

    269 Domony Péter: A kínai birodalom bomlása. Magyar Szemle, 1927. 4. sz. 358-365. o. [URL]

    270 Tomcsik József i. m. 75. o. [URL]

    271 Uo. 75. o. [URL]

    272 Vö.: Yutang, Lin: Mi, kínaiak. Révai Könyvkiadó, Budapest, 1939. (Újabb kiadás: Gondolat Kiadó, Budapest, 1991.)

    273 Tomcsik i. m. 76. o. [URL]

    274 L. például Edward Said, Christopher Miller, Patrick Brantlinger és mások munkáit.

    275 L. például az alábbi művet: Spurr, David: The Rhetoric of Empire. Colonial Discourse in Journalism, Travel Writing, and Imperial Administration. Duke University Press, Durham & London, 1993. [URL]

    276 L. például: Mungello, David E.: The great encounter of China and the West, 1500-1800. Rowman & Littlefield Publishers, Inc., Lanham, Maryland – Plymouth, UK., 2009. (3. kiadás) [4. kiadás: URL]; Pak, Hyobom B.: China and West. Myths and Realities in History. E. J. Brill, Leiden, 1974. [URL]; Lee, Thomas H. C.: China and Europe. Images and Influences in Sixteenth to Eighteenth Centuries. The Chinese University of Hong Kong, 1991. [URL] stb.

    277 Mungello, David E.: The great encounter of China and the West, 1500-1800… i. m. 134. o.

    278 Uo. 134. o.

 


Forrás: Kéri Katalin: Adatok és művek a nem nyugati kultúrák neveléstörténetének kutatásáról (historiográfiai áttekintés).
PTE BTK, Neveléstudományi Intézet, Pécs, 2015, 47-80. o.

Reklámok
 
%d blogger ezt kedveli: