Prof. Dr. Kéri Katalin

PTE BTK Neveléstudományi Intézet – a http://kerikata.hu modernizált változata

Vallások együttélése a középkori Spanyolországban

Posted by ambrusa - 2008. október 11.

Kéri Katalin: Vallások együttélése a középkori Spanyolországban Szerző: Kéri Katalin
Cím: Vallások együttélése a középkori Spanyolországban
Megjelenés: In: Kupa László (szerk.): Vallás és etnikum Közép-Európában. – Tanulmányok. B&D Stúdió, Pécs, 2008. 13-24. o. | Az előadás videója
Licenc: © Kéri Katalin 2008 | Hungary 2.5 [CC BY-NC-ND 2.5]
Letöltés: [.pdf] [.rtf] [.txt] [stream] [.epub] [.mobi] [.djvu]
Identifier: Internet Archive

The paper provides a brief overview on Spanish history between 711-1492, outlining the main events and tendencies, and particularly focusing on the situation of local nations and religions. Due to its special geographical position and characteristics Spain was a unique meeting point of civilizations in the centuries of the Middle Age: on one hand – being closely related to North Africa and the Middle East – it constituted a part of the Islamic world, but on the other hand it was deeply European integrating Christian and Jewish values as well. The country was inhab-ited by diverse nations, following several different religions, who in spite of the many conflicts, highly influenced one and other’s mentality, arts, religious and scientific milieu, use of language and everyday life.

Bevezetés

A külföldi és spanyol történészek az elmúlt évszázadokban nagy figyelmet fordítottak Spanyolország középkori történelmének megismerésére. Ez érthető, hiszen olyan, a népek és vallások szempontjából rendkívüli diverzitást mutató területről van szó, amely sokszínűségével Európában szinte egyedülálló volt. Az Ibériai-félsziget sajátos földrajzi helyzeténél és jellegzetességeinél fogva a középkor századaiban különleges civilizációs találkozási ponttá vált: egyrészt – szorosan kapcsolódva az észak-afrikai, közel-keleti területekhez – az iszlám világ része volt, másrészt viszont nagyon is európai, a keresztény és zsidó értékek hordozója. Különböző népek, eltérő vallások követői lakták a területet, akik konfliktusaik ellenére is óriási hatással voltak egymás gondolkodásmódjára, művészetére, vallási és tudományos életére, nyelvhasználatára és hétköznapi életvitelére.

Ramón Menéndez Pidal korszak-értelmezésére támaszkodva a „középkor” kifejezés alatt a 711 és 1492 közötti időszakot értjük, amikor is a Földközi-tenger medencéjének mentén két új világ alakult ki. A Keleten kibontakozó és jelentős térségeket elfoglaló muszlim kultúra és a darabokra hullott ókori egység nyomán létrejövő, ám attól sokban különböző új, keresztény-latin kultúra választóvize ebben az időszakban a Mare nostrum volt. (L: Menéndez Pidal: 1969) A kutatók által gyakran használt (valójában a középkori szóhasználatból eredeztethető1) kifejezés, a „három kultúra” vagy „három vallás” Spanyolországa is utal minderre, bár hozzá kell tennünk, hogy napjainkban több történész gondolja úgy, hogy a népek, vallások „együttélése” (convivencia) helyett tanácsosabb a valóságos középkori helyzetet inkább kifejező „együtt létezés” (coexistencia) (Bango Torviso: 2002: 259. p.) vagy „egymás melletti létezés” (yuxtaposición) (L: Fanjul: 2004) fogalmak használata.

711 előtt: a vizigót állam népessége

A vizigótok az 5. században több hullámban érkeztek a félszigetre, az 507-es, frankoktól elszenvedett vereségüket2 követően pedig áttelepültek Hispániába, és központjuk Toledo lett. Hozzákezdtek az állam kiépítéséhez, ami nagyjából a 7. századra ment végbe. A vizigót állam népessége származását, nyelvét, életvitelét, vallását tekintve több csoportra oszlott. A germán származású, német nyelvű, a 7. századig ariánus keresztény tanokat követő, a társadalom elitjét, uralkodó csoportját adó, főként városlakó vizigótok (korabeli megnevezéssel „a fák népe”) körülbelül kétszázezres népességrészt alkottak. Ez a népesség leginkább a Palencia – Toledo – Calatayud városok által bezárt háromszög területén koncentrálódott. (Glick: 1979: 28. p.) Az északnyugaton élő szvévek létszáma nagyjából százezer főt tett ki; a félsziget hispano-római őslakossága körülbelül hat-nyolc millió fő lehetett a 7-8. század fordulóján, és élt a területen zsidó népesség is. A keresztény tanokat követő, latin nyelven beszélő, elsősorban földműveléssel foglalkozó sok milliós őslakosság közösségének tagjaira a római jog tételei vonatkoztak, szemben a germán uralkodói réteg gót törvénykezésével. A vizigótok és az ibér őslakosok között 652-ig tilos volt a házasságkötés, ekkor törölte el Recceswinth király a római jog hatályát, és egységesítette a kettős jogrendszert (Lex Visigothorum, közzététele valószínűleg: 654). Ebben a században ment végbe az a folyamat is, melynek során a vizigótok nagy része áttért a kereszténységre. A vallási és jogi értelemben vett egyenlőség azonban a valóságban nem létezett. A muszlimok megjelenésekor jelentős különbségek voltak a katonai-gazdasági szempontból vezető pozícióban lévő vizigótok és az alávetett helyzetben élő hispano-római illetve zsidó lakosság között.

Muszlim térnyerés a középkori Ibériai-félszigeten

Az ibériai középkor kutatásában különösen nagy teret kap al-Andalúsz históriájának a megismerése. A 711 és 1492 között különböző, folyton változó kiterjedéssel bíró, politikai, etnikai, vallási és nyelvi értelemben is sokszínű terület történetének a feltárása számos vitát kavart régen és napjainkban is a kutatók között.

A félsziget népeinek történetében jelentős fordulatot hozott 711 és 716 között az a muszlim területfoglalás, amely tulajdonképpen megváltoztatta a vizigót államra jellemző népességi és vallási viszonyokat. A vizigót hatalmi harcokba beavatkozó berber és arab harcosok – a régi római útvonalakon – viharos gyorsasággal jutottak el az északi országrészekig. Sok esetben ez nem katonai erejüknek, hanem a vizigót urakkal kötött szerződéseiknek volt köszönhető, akiknek bizonyos autonómiát garantáltak a muszlimok. (Így történt például Theodomir, murciai gót vezető esetében, akit az arabok forrásaikban később Tudmir néven emlegettek.) A muszlim térnyerést jelentősen segítette a vizigót állam sok milliós alávetett lakosságának támogatása (vagy passzivitása) is. A szolgai-félszolgai sorban élő földműveseknek jobb helyzetet biztosítottak a muszlimok, mint vizigót uralkodóik, a zsidóság pedig (különösen a városokban, például Sevillában, Granadában) több esetben is az iszlám követőinek segítőjeként, szövetségesként szerepelt. A muszlim ellenőrzés alá került területek összefoglaló arab neve lett az „al-Andalúsz”, amely földrajzi értelemben a mai Andalúziával mindig is csak részben esett egybe, és kiemelendő, hogy területi határai 711 és 1492 között folyamatosan változtak. (Abad Nebot: 1992: 66. p.) A terület eleinte a damaszkuszi Omajjáda uralkodóház irányítása alatt állt, a 10. században történt meg a politikai és vallási értelemben vett teljes elszakadás, amikor is III. Abd al-Rahmán emír felvette a kalifai címet (929). Az emirátusnak és kalifátusnak is a 11. század közepéig Córdoba volt a fővárosa. (L.: Valdeón: 1985)

Népesség és vallás al-Andalúszban

Al-Andalúsz népességének eleinte csak kisebb részét tették ki a csupán tíz-, majd százezres nagyságrenddel bíró muszlimok. Köztük is kisebbségben voltak azok a keleti arabok, akik tulajdonképpen a seregek irányítói voltak. Köztük két nemzetség, a kajsi (mudarisz) és a kalbísz (jemeni) tagjai szerepeltek, akik egymással versengve próbáltak minél nagyobb hatalomra szert tenni. Abban viszont egyetértés volt közöttük, hogy magukat a vezetésük alatt lévő berberek fölött állónak gondolták. Ők, a leginkább észak-afrikai (az iszlámot akkoriban felvett) berber katonák alkották az iszlám erőinek zömét. (Mivel többségük a mai Marokkó és Mauritánia területéről származott, összefoglaló névvel „mór”-ként3 emlegette őket a félsziget lakossága.

A kutatók szerint e századok ibériai történetének megértéséhez szükséges tekintetbe venni azt, hogy a muszlim seregek tagjai nem csupán katonai kötelékben álltak, hanem egymáshoz vérségi, nemzetségi szálak is fűzték őket. Az apai ágú származási vonalat tartó, klánokba, törzsekbe tömörülő arab és berber harcosok foglalták el a területet, jelenlétük, törzseik elhelyezkedésének iránya, kiterjedése máig tartóan tükröződik a hispániai földrajzi nevekben. (Glick: 1979: 137-144. pp.)

Az iszlám követőinek száma már a 8. században jelentősen növekedett a Mohamed követőjévé vált keresztényekkel (nevük muladí), a népesség jelentős részét azonban a keresztények (nevük a muszlim uralom alatt: spanyolul mozarab, arabul musta’rib) és a (kisebb számban lévő) zsidók tették ki. Ez a helyzet azonban a 9. századtól megváltozott. Richard Bulliet – a Conversion to Islam in the Medieval Period: An Essay in Quantitative History című írásában kifejtett – hipotézise szerint az első időkben – hasonlóan, mint az iszlám által elfoglalt más területeken – csak kevesen vették fel a hódítók hitét. Számuk azonban exponenciálisan növekedett, így előállt az a helyzet, hogy három évszázad alatt (a 10-11. század fordulójára) al-Andalúsz (korábbi) keresztény lakosságának már több mint 3/4 része az iszlám követője lett.

Közülük is a legtöbben II. Abd al-Rahmán uralkodásától kezdve tértek át. (Ezen a ponton meg kell említeni azonban azt a tényt is, hogy a keresztények száma al-Andalúsz területén a 8. századtól kezdve nem csupán az áttérések, hanem az északi, keresztény kézen maradt részekre történő áttelepülésük miatt is apadt.) 912 körül 2,8 millió lehetett az iszlámra áttértek (spanyolosan muladí, arabul muwalladún) száma al-Andalúszbán, számuk pedig 1100 táján már 5,6 millióra tehető. (Idézi: Glick:1979: 33-35. pp.)

Aranykor?

A 711-től a 11. század közepéig tartó időszakot a történészek gyakran nevezik al-Andalúsz esetében „aranykor”-nak. Ez a kifejezés sok vitát váltott ki az elmúlt évtizedekben, de szinte valamennyi történész egyetért abban, hogy minden konfliktus ellenére ez az időszak politikai stabilitást és kedvező gazdasági kereteket jelentett al-Andalúsz népessége számára. A területen a keresztények és a zsidók is szabad vallásgyakorlatot élveztek ebben az időszakban. A dar al-iszlám, a muszlim birodalom keretei között viszonylagos nyugalomban élhettek, bár természetesen nem az umma, hanem a dhimmí közösségéhez tartoztak. Előbbi a muszlim hívők, utóbbi a nekik tulajdonképpen alávetett, muszlim megközelítésben, a Korán szerint „az iszlám védelmét élvező” emberek összefoglaló neve. A dhimmí alatt a muszlimok mindenütt, ahol hatalmukat kiterjesztették, a „Könyv népei”-t (akhl al-kitáb) értették, vagyis a keresztényeket és a zsidókat. Fontos volt, hogy a dhimmí tagjainak helyzetéről, jogairól a koranikus jog keretei között gondolkodtak, jóllehet, őket – néhány kivételes helyzettől és időszaktól eltekintve – kizárták a politikai hatalom gyakorlásából, és védelmükért adót fizettek muszlim uraiknak. (Glick művében kiemeli, hogy 1085 után a keresztények tulajdonképpen ugyanezt a viselkedésformát alakították ki az uralmuk alatt élő zsidó és muszlim kisebbséggel kapcsolatosan. Glick: 1979: 168. p.)

Egyrészről a mindennapi élet, a nyelvhasználat vonatkozásában is láthatjuk a különböző vallások, népek közeledését, hasonlóságait, az együttélésből adódó kulturális, életvitel-beli jellegzetességeket (amelyek egyébként a kalifátus felbomlása, az „aranykor” elmúlása után sem tűntek el). Másrészt viszont figyelembe kell venni a korszak vizsgálata során azt, hogy minden közeledés és hasonlóság ellenére nem csupán vallási-kulturális, hanem társadalmi-gazdasági értelemben is jelentős különbségek voltak a különböző népek között. A területen a 11. századig uralkodó szerepet betöltő muszlimok inkább városi-kézműves, a Mediterránum és az azon jóval túlterjedő iszlám világában is kiterjedt kereskedelmi kapcsolatokat ápoló kultúrája mellett, annak alávetve éltek a sokkal inkább vidékies, mezőgazdasági munkákhoz kötődő keresztények és muladík. (Glick: 1979: 6. p.)

A zsidóság, melynek sorsa ezen a területen is mintegy „barométere” volt a vallási toleranciának (l.: Berdichevsky: 2006: 1. p.), ebben az időszakban beilleszkedett a muszlim vezetésű társadalomba, nagy szerepe volt a kereskedelmi kapcsolatok kiépítésében úgy a félsziget, mint az egész mediterrán térség vonatkozásában. Valamennyi zsidó közösség tagjai közül vezetőt választott (naszí), aki a muszlim uralkodónak volt felelős. III. Abd al-Rahmán és fia, II. al-Hakám kalifa idején a córdobai zsidó közösség feje a jaeni származású, kiváló tudós, a kalifák udvari orvosaként hírnévre és dicsőségre szert tett Ibn Shaprút volt. A zsidók kiemelkedő munkákat végeztek mind a mezőgazdaság és kereskedelem, mind pedig az arany- és ezüstművesség, az építészet és a tudományok területén. Granadában, a korszak egyik kiemelkedően fontos városában például olyan sok zsidó élt, hogy krónikájában al-Razí muszlim tudós a várost Garnata al-Jahúd névvel illette („a zsidók Granadája”) (Elía: 2002. o. n.). A szefárd közösség nyelve a „ladino” volt, de sokan közülük jól beszélték az arabot, sőt, arab betűkkel (vagy arab nyelven) írtak.

A muszlim kiskirályságok kora

A 11. század elejétől az „aranykor”-nak vége szakadt al-Andalúsz területén, hiszen az egymást viharos gyorsasággal váltó kalifák, majd a polgárháború nyomán több tucatnyi kiskirályságra (spanyolul taifa) szakadó terület új urai többé sohasem tudták megteremteni a korábbi időszak politikai, gazdasági stabilitását. A függetlenségüket kimondó mini-államok, melyek urai gyakran még egymással is harcoltak, tulajdonképpen megkönnyítették a katolikus kézen maradt területek királyainak és hercegeinek al-Andalúsz területének fokozatos, a 11. század végétől egyre inkább tervszerű és közös erőket felvonultató visszafoglalását. Mindez a különböző népek és vallások szempontjából is lényeges fordulópont volt. A frank birodalomba ideiglenesen beintegrálódott keresztény területek éppen az 1030-as években nyerték vissza önállóságukat (olykor vazallusi formában). Ezek, a nyelvi, nemzeti, dinasztikus érdekeiket tekintve különböző keresztény kisállamok (Kasztília, Katalónia, León, Aragónia, Valencia, Navarra-Baszkfold, Portugália) fogtak össze al-Andalúsz kiskirályságai ellen. (Berdichewsky: 2006. 1. p.) A népek és vallások szempontjából azonban szembetűnő, hogy az észak-afrikai berberek, az Almorávidák és az Almohádák hódító kísérletei és a keresztény területekkel folytatott harcok ellenére, azok hátterében al-Andalúszban csodálatos tudományos és kulturális értékek születtek, a társadalom különböző csoportjai között szoros napi kapcsolatok léteztek. (Anderle: 1992: 26-27. pp.)

A korszakban a források szerint jelei voltak például annak, hogy az eltérő vallások képviselői egymás ünnepeit is megtartották, ünnepeiket és hiedelmeiket azonosították. Hasonló közeledés volt a lakásberendezés, a ruhaviselet, az ételkészítés, a nyelvhasználat vonatkozásában is. Az egykori leírások az arab költészetért rajongó, arab nyelven a latinnál is jobban tudó keresztényekről és Krisztus születését ajándékozással, lakomával ünneplő muszlimokról szólnak. (Anderle: 1992. 29-31)

Népesség és vallás a keresztény kisállamokban

Hispánia északi sávjában számos keresztény kisállam élte a maga igen változatos történetét al-Andalúsz létezésének idején. A hosszú időn át különböző típusú és irányú függés4 alatt álló területek – kihasználva a muszlim uralom alatt lévő félsziget-rész viszályait és darabokra hullását – egyre inkább növelni tudták területeiket. Összegezve a spanyol történetírás legújabb eredményeit, Anderle Ádám rámutatott, hogy a régebbi nézőpont helyett, mely a keresztény területhódítások (reconquista) vallásos jellegét hangsúlyozta, a valódi cél eleinte, a 11-12. században inkább az új földek megszerzésére irányuló törekvés volt, amit mutat a muszlim és keresztény nemesség közti korabeli sokoldalú kapcsolati rendszer is. A vallási motívum erősödése a harcokban sokkal inkább a 13. századtól érzékelhető, mintegy válaszként az al-Andalúszban fellépő fanatikus iszlám követőinek (Haggar: 1994: 45-46. pp.), az Almorávida és Almoháda seregeknek a céljaira és tetteire, akiknek fellépését egyébként maguk a terület régi muszlim vezetői is nagyrészt elutasították (Anderle: 1992: 40. p.).

A keresztény térnyerés a 11. századtól kezdve egyre nagyobb léptekkel és mind szervezettebben történt. Politikai és lélektani lépésként is fontos mozzanat volt, amikor 1085-ben VI. Alfonz (1065-1109) Toledót is elfoglalta. A visszafoglalt területeken élő muszlimok gyakran a helyükön maradtak, és próbáltak az új körülményekhez alkalmazkodni. Nyelvi, vallási, életmód-beli és kulturális szempontból gyakran a korábbi, al-Andalúsz területén a keresztényekre jellemző történések mentek végbe. Az iszlám követőinek egy része áttért a kereszténységre, spanyolul őket illették a converso vagy tornadizo megnevezéssel. Akik megőrizték Mohamed vallását a keresztény fennhatóság alatt, őket spanyolul a mudéjar, arabul a mudajjan szóval nevezték. A nyelvi változatosság érdekes példája, hogy az újonnan visszafoglalt keresztény területeken szép számmal éltek az arab nyelvet használó keresztények (spanyol megnevezése e nyelvnek: algarabiado) és a spanyol korabeli (romance) változatát beszélő muszlimok és zsidók.

A népesség etnikai, nyelvi sokszínűségének köszönhetően a keresztény uralkodók az újonnan vissza- illetve megszerzett területeken a nyilvánosságnak szánt írásokat ugyan a többség nyelvén szerkesztették, de készültek ezekhez kiegészítő szövegek a kisebbségek nyelvén is. A trilinguizmus feltűnik a városkulcsok feliratain és az uralkodói síremlékeken is. (Ez utóbbira példa III. Ferdinánd castellano-arab-latin nyelvű szöveggel ellátott síremléke.) (Bango Torviso: 2002: 260. p. ) A különböző népességhez és valláshoz tartozó kisebbségekkel szemben tanúsított viselkedésmód, a kisebbségben élők helyzete azonban ezeknek a – bizonyos mértékig szimbolikus – mozzanatoknak a felvillantásánál alaposabb elemzést kíván.

Az a mozarab népesség például, amely a rekonkviszta előrenyomulásának köszönhetően, a megváltozott helyzetben keresztény területen találta magát, sokáig nem volt képes elszakadni korábbi szokásaitól, nyelvhasználatától. A források bizonyítják, hogy Toledóban a város visszafoglalása után még kétszáz évvel is a mozarab népesség az arab nyelvet használta személyes jellegű dokumentumaiban, és az al-Andalúsz keretei között megtanult és használt technikai fogásokat, eljárásokat alkalmazták folyamatosan, főként a mezőgazdasági munkák során (például öntözési technika). Új, keresztény uraikkal az első pillanattól kezdve konfliktusba kerültek, és mindez a 12-13. században – párhuzamosan azzal a folyamattal, melynek során az egyház és a földesurak mind nagyobb és nagyobb, korábban a mozarabok által művelt földterületekre tették rá a kezüket – csak erősödött. (Glick: 1979: 193. p.)

A keresztény területeken a zsidók, akik – hasonlóan, mint a 8. század elejétől al-Andalúszban – igyekeztek azonnal beilleszkedni a megváltozott poltikai-, gazdasági- és kulturális környezetbe, elismert és különböző uralkodók által támogatott vallási kisebbséget alkottak. A királyok okleveleikben elkezdték „sajátjukként” emlegetni a zsidókat, például így: „mis judíos”, „los judíos son cosa mía”, a zsidók a „király emberei” (homines regis) vagy „szolgái” (servii regis) lettek. Bango Torviso kutatásai szerint a királyok a jogi, társadalmi értelemben egységes zsidóság iránt megmutatkozó érdeklődése egyrészt azok együttes csoportjának, másrészt egyes tagjainak a fontosságát jelezte. (Bango Torviso: 2002: 261. p.) Csakúgy, mint al-Andalúszban, a keresztény uralkodók környezetében is számos kiemelkedő zsidó orvost, bankárt, politikai, gazdasági tanácsadót jeleznek a források, akik közül sokan a királyi, hercegi magánszférához tartozó, az állam legbelsőbb ügyeiről is tudó személyek voltak. (I. Jaime valenciai udvarában a király körül például ott találjuk a Vives család tagjait, és közismert, hogy X. Bölcs Alfonz udvari költői között több zsidó személy is volt, akik dicshimnuszokat írtak a királynak, például Ben Yehudía ha-Leví Abulafia (1247-1306)). Ez nem ritkán visszatetszést szült úgy keresztény, mint zsidó körökben. Előbbiek féltek a zsidó befolyástól, az utóbbiak (főként agrárius köreik) árulóknak tartották uralkodói körökbe emelkedett hittestvéreiket. VI. Alfonz királyt még maga VII. Gergely pápa is megintette amiatt, hogy túlságosan kedvez a zsidóknak, és később, a 14. században, az V. Kelemen pápa elnöklésével dolgozó bécsi zsinatnak is lett spanyolországi visszhangja.

A népességi viszonyok szempontjából az északi keresztény területek esetében meg kell említeni még a baszkok és frankok jelentős csoportját, akik szokásaikat, nyelvüket tekintve jelentősen különböztek a többségi társadalom tagjaitól. A baszkok Kasztília északi részein, főleg Oca és Briviesca területén éltek. A saját nyelvük mellé a 13. századtól, amikor is leereszkedtek a hegyekből, gyorsan elsajátították a romance nyelvet is, és hadi, gazdasági szempontból is jelentős szerepük volt Ó-Kasztília kiformálódásában. A „frank” névvel általában a Pireneusokon túlról érkezett embereket jelölték, az 1082 körül keletkezett Sahagún Krónika szerint a gascogniakat, a bretonokat, germánokat, angolokat, burgundiaiakat, normannokat éppúgy nevezték „frank”-nak, mint a Toulouse, Provence vagy Lombardia területéről érkezetteket. (Ruiz de la Pena: 2000: 135. p.) De gyakorlatilag – Glick szerint – „frank” volt mindenki, aki Franciaország déli részeiről érkezett Hispániába. Ők mint közösség autonómiát élveztek, és megtarthatták hagyományos jogi normáikat, saját bíróságaik voltak ügyeik intézésére. A frankok asszimilációja különösen abban az esetben ment végbe, ha a Pireneusoktól és a santiágói zarándokúttói távol telepedtek le. Így például Estella nevű városukban még a 14. században is provanszál nyelven írtak, miközben a Duero völgyében elhelyezkedő csoportjaik gyorsan beolvadtak. (Glick: 1979: 191-192. pp.)

Híd a vallások között

Minden jogi, vallási, életmódbeli, gazdasági és társadalmi különbség háttérbe szorult a jelentős, Toledóhoz és más helyszínekhez kötődő tudományos együttműködés érdekében a 11-13. századi Hispániában. Azok az emberek, keresztények, zsidók és muszlimok, akik a félszigetről és Európa más helyszíneiről Toledóban összegyűltek, és csoportjaik évszázadokon át ókori és középkori művek fordításával és értelmezésével, a szövegek másolásával és terjesztésével foglalkoztak, értékes és sajátos, manapság is sokszor emlegetett példáját mutatták a valódi együttműködésnek és együttgondolkodásnak. A „toledói fordítóiskola” elnevezés a 19. századi történészektől származik, akik ezzel jelezték az arabról vagy héberről fordított – eredetileg görög és latin – ókori szövegek középkori latinra történő átfordításának helyszínét és folyamatát. (A fordítások során a közvetítő nyelv a kasztíliai romance volt.) Toledó 1085-ös visszafoglalása után kezdődtek azok a tudományos munkálatok, amelyek először spanyol földön, majd Európa-szerte óriási hatást gyakoroltak a tudományos életre, az egyetemi képzésre.

Raimundo Jiménez de Rada toledói érsek ismerte fel először a vallási hovatartozástól, származástól független tudós emberek együttműködésének jelentőségét, ő adta a fordítási munkálatokhoz az első támogatást. Később maguk a keresztény uralkodók, például a 13. században III. Ferdinánd (1201-1252), majd X. Bölcs Alfonz (1221-1284) vált a tudomány, a „toledói fordítóiskola” legfőbb támogatójává.

Ez utóbbi király uralkodásának időszaka mindig is a történészi érdeklődés középpontjában állt. Egyrészt a királyságán belüli hatalmi harcai, másrészt aktív, végső célként a német-római császári trón elfoglalását kitűző politikája, harmadrészt pedig kultúra- és tudománypártolása miatt.5 A spanyolországi tudományok és kultúra szempontjából személye szinte emblematikussá vált, hiszen toledói udvara nagy szellemi fellendülést hozott mindhárom monoteisztikus vallás követőinek, ezenfelül összekötő híd volt az antik és a középkori szellemi értékek között. Uralkodása idején kiemelkedő csillagászati, jogi, orvosi és irodalmi művek születtek, ő maga is több művet írt. Toledo városán kívül, egyéb helyszíneken is támogatta az iskolákat és a tudományokat, mégpedig szem előtt tartva minden igazi értéket, bármely vallás képviselőjéhez tartozó is volt. Iskolát alapított Sevillában és Murciában, ez utóbbi városban például a matematikus al-Ricotí volt a fő támogatottja.

Az olyan fordítók, mint Domingo Gundisalvo, Juan Hispalense, Yehuda ben Mose, Bath-i Adelard, Miguel Scotus, Cremonai Gerhard és mások sokat tettek az antik és a középkori arab-zsidó eredmények európai megőrzéséért. Innen való az arisztotelészi életmű fordítása éppúgy, mint Eukleidész, Ptolemaiosz, Arkhimédesz, Hippokratész, Galénosz, Isaac Israelí, Al-Farábí, Al-Ghazálí, Ibn Rusd (Averroes) és Ibn Szína (Avicenna) műveinek átültetése. (Elía: 2002. o. n.)

A tolerancia vége: 14-15. századi vallási türelmetlenség

A 14. század elejéig al-Andalúsz és a keresztény terület államaiban is különböző népek és vallások viszonylagos nyugalomban éltek, s bár mindenütt voltak különbségek jogi-gazdasági értelemben az uralmon lévő és a hatalomnak alávetett népességelemek között, mindhárom monoteisztikus vallás követői – bármely néphez is tartoztak – igyekeztek beilleszkedni az adott társadalomba. A 14-15. század gyökeres fordulatot hozott a félsziget lakóinak életében. Mindezt a katonai hadműveletek, politikai és társadalmi feszültségek mellett fokozta a hidegre fordult éghajlat, az ennek következtében beálló mezőgazdasági válság és az ennek nyomán fellépő sorozatos éhínségek, valamint az Európa számos országát sújtó nagy pestisjárvány és egyéb járványok. A spanyol királyságok népességszámait vizsgálva Anderle Ádám rámutatott az 1300 és 1480 közötti jelentős népességfogyásra (Katalónia) illetve stagnálásra. Az egész félsziget a 15. század második felére körülbelül 5,5 millió lakosú volt. (Anderle: 1992: 45-46. pp.)

A 14. században számos helyszínen törtek ki zavargások, melyek legtöbbször a nehéz helyzetben lévő parasztság kötöttségeinek (adók, röghöz kötöttség) lerázását, a városok, a nagy létszámúra duzzadt társadalmi csoport, a hidalgo nemesek (köznemesek) privilégiumainak megszüntetését célozták. Csakúgy, mint ekkoriban Európa több más államában, a zavargások, mozgolódások fő céltáblájává fokozatosan a zsidóság vált. (Lange: 1996: 35-36. pp.) 1391-ben a keresztény kézen lévő spanyol területeken több helyszínen is zsidóellenes pogromok ütötték fel a fejüket, egyszeriben vége szakadt a csaknem három és fél évszázadon át tartó, a keresztény uralkodók többsége által folytatott toleráns valláspolitikának.

Az ez után következő történéseket számos kutató feldolgozta már a ránk maradt források alapján, (pl.: Valdeón: 1981; Barahona: 2004; Beinart: 1992; Pérez: 1993. stb.) Mindannyian egyetértenek abban, hogy az 1391-es évet követően több hullámban számos zsidó menekült el lakóhelyéről a félsziget más, biztonságosabbnak tűnő részeibe illetve külföldi országokba. Jelentős volt azoknak a száma is, akik felvették a kereszténységet, hasonlóan az iszlámról korábban keresztény hitre áttért moriszkókhoz (morisco). A 15. században megszerveződött a spanyol inkvizíció6, melynek egyik fő célja éppen az áttértek (converso) vallásos meggyőződésének éber nyomon követése illetve a térítés volt. Kidolgozták a „tiszta vér”, a „keveredés nélküli vér” elméletét, amely a „régi” keresztényeknek kijáró titulus volt, és a hátterében komoly gazdasági érdekek állottak. A származást a korabeli elmélet szerint négy ágra visszamenőleg kellett igazolni, ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a szülők és a négy nagyszülő esetében kellett a felmenők keresztény mivoltát bizonyítani.7 Az „új” keresztények az őket körülvevő ellenséges, bizalmatlan légkör, az állandó gyanakvás és egyházi ellenőrzés miatt nem tudtak beilleszkedni a társadalomba, illetve nem tudták korábbi státuszukat megtartani. 1492-ben, az utolsó mór terület, a Granadai királyság visszafoglalását követően a Katolikus királyok első teendői közé tartozott rendelkezni az országukban élő zsidóság kiűzéséről. A szefárd zsidóság egy része Portugáliába ment, ám ott csupán néhány évig élhettek viszonylagos békességben. Más csoportjaik a Balkán, Észak-Afrika, Németalföld felé menekültek, Amszterdam az a helyszín, ahol hányattatásaikról a legnagyobb iratanyag megőrződött. Később az Újvilágba is sokan átköltöztek.

A félszigeten maradt muszlimokra is a kivándorlás vagy az átkeresztelkedés várt. A moriszkók – már 1492 előtt – eltérően a zsidóságtól, nem a városokban, hanem sokkal inkább a vidéki területeken koncentrálódtak. Sokan közülük csupán színleg voltak keresztények, és tömegesen vettek részt az 1568 és 70 között lezajlott alpujarras-i felkelésben. A 16. században szép számmal közülük visszatértek az iszlámhoz, pontosabban annak valamely „népies” változatához, és az üldöztetések miatt ők is tömegesen hagyták el régi hazájukat, elsősorban Észak-Afrika irányában. 1609-ben aztán III. Fülöp elrendelte a kiűzésüket. (Barahona: 2004: 421-430. pp.) Ennek következtében 1614-ig több hullámban moriszkók százezrei hagyták el a hazájukat, köztük sok valóban hithű keresztény.

Összegzés

Bonyolult és körülményes próbálkozás röviden áttekinteni a középkori Ibériai-félsziget etnikai és vallási viszonyait, hiszen Hispánia – sajátos földrajzi helyzetének köszönhetően – 800 éven át népek és hitek találkozási csomópontja volt. Alapos gazdasági-politikai elemzések tehetik csak érthetővé különböző uralkodók, népcsoportok, egyházi vezetők tetteinek, viselkedésének mozgatórugóit, melyek részletes kifejtése messze meghaladná e tanulmány kereteit. A félsziget 711 és 1492 közé tehető történetének rövid bemutatása is rávilágít azonban arra, hogy a mindennapi valóság szintjén az elképzelhető legszínesebb (a szokásokban, nyelvhasználatban, kultúrában, tudományos gondolkodásban stb. tükröződő) kapcsolatok jöhetnek létre különböző népek és vallások képviselői között, és a gazdag árnyalatokat leginkább a „nagypolitika” változtat(hat)ja sötétre. Spanyolország középkori történetét alaposabban megismerni minden korszakban és minden helyszínen tanulságos lehet azok számára, akik származásukat és világképüket illetően eltérő emberek és közösségek békés, gyümölcsöző kapcsolatokon és egymás megismerésén, elfogadásán alapuló életét kívánják segíteni.

Felhasznált irodalom

  • Abad Nebot: 1992 = Abad Nebot, Francisco: El Islam y el concepto de España en la Edad Media. Anaquel de Estudios Arabes III. 1992.
  • Anderle: 1992 = Anderle Ádám: Spanyolország története. Móra Könyvkiadó, Budapest, 1992.
  • Bango Torviso: 2002 = Bango Torviso, Isidro G.: Judíos, moros y cristianos bajo la autoridad del rey. In: Memoria de Sefarad. Centro Cultural san Marcos, SEACEX, Toledo, 2002-2003.
  • Barahona: 2004 = Barahona, Pastora: Judíos, moros y cristianos. Tres pueblos, ritos y costumbres. LIBSA Madrid, 2004.
  • Beinart: 1992 = Bemart, Haim: Los judíos en España. Mapfre, Madrid, 1992.
  • Berdichevsky: 2006 = Berdichevsky, Norman: The Myth of the Golden Age of Tolerance in Medieval Muslim Spain. New English Review 2006. Nov. http://www.newenglishreview.org/custpage.cfn?frm=42058sec_id=4205 (2007.10.28.)
  • Elía: 2002 = Elía, Samsuddín H. Ricardo: Una verdad histórica: La historica convivencia entre judíos y musulmanes. 2002. http://www.fsa.ulaval.ca/personnel/vernag/eh/f/cause/Iectures/judio (2007.09.13.)
  • Fanjul: 2004 = Fanjul, Serafin: Al-Andalus contra Espana. Siglo XXI de Espana Editores, S.A., Madrid, 2004.
  • Glick: 1979 = Glick, Thomas F.: Islamic and Christian Spain in the Early Middle Ages. Princeton University Press, Princeton, New Jersey, 1979.
  • Haggar: 1994 = Haggar, Soha Abboud: Ideología guerrera y ortodoxa. Historia 16. (1994) No. 213. 42-49.
  • Lange: 1992 = Lange, Nicholas de: A zsidó világ atlasza. Helikon – Magyar Könyvklub, Budapest, 1996.
  • Menéndez Pidal: 1969 = Menéndez Pidal, Ramón: La España del Cid. Espasa-Calpe, Madrid, 1969.
  • Pérez: 1993 = Pérez, Joseph: Historia de una tragedia. La expulsión de los judíos de Espana. Crítica, Barcelona, 1993.
  • Ruiz de la Pena: 2000 = Ruiz de la Pena: Las colonizaciones francas en el camino de Santiago. In: El Camino de Santiago y la Sociedad Medieval. IER, Logrono, 2000. Colección Logrono No. 25. 135-141.
  • Valdeón: 1981 = Valdeón, Julio: De la convivencia a la expulsión. Historia 16. (1981) No. VI. 62-67.
  • Valdeón: 1985 = Valdeón, Julio: El califato de Córdoba. Historia 16. (1985) No. 102.


    1. Már VI. Alfonz használta a „három vallás királya” nevet.
    2. Voullié melletti csata
    3. Ez a kifejezés Spanyolországban ma is az „arab” és a „muszlim” szó szinonimájaként fordul elő a köznapi nyelvhasználatban.
    4. Időről időre frankok, normannok, muszlimok adóztatták ezeket a kisállamokat.
    5. Az anyai ágon magyar származású (II. András leányának, Jolantának és I. Jaime aragóniai uralkodónak a lányaként született) Jolantával kötött házassága X. Alfonzt Magyarországon is az egyik legismertebb spanyol királlyá tette.
    6. Ez pontosan 1478-ra tehető, és hivatalosan csak 1834-ben szűnt meg, II. Izabella uralkodása alatt.
    7. A spanyolországi áttért zsidók neve spanyolul marróni lett, amely a „sertés” szóból eredeztethető, „a tiltott dolog” (t.i. hogy zsidók által nem fogyasztható) értelemben.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

 
%d blogger ezt kedveli: